Vágólapra másolva!
Dávid Sándor az 1950-es évek végén kardvívóból lett újságíró a Népsportnál, majd később a Magyar Televíziónál, ahol kulcsszerepet játszott a hazai F1-es közvetítések elindításában. Egy teljes generáció nőtt fel az ő kommentárját hallgatva. De milyen volt belülről nézve a világbajnoki sorozat harminc-negyven évvel ezelőtt, és milyennek látja azt a szakma nagy öregje ma? Sztorizgatós nagyinterjú egy fordulatos életútról.

Az MTV ma csak egy operatőrt és egy riportert küld ki a versenyekre, Önök viszont még a helyszínről közvetítettek. Akkor más világ volt, nem volt ekkora felhajtás az F1 körül. Mennyire tudtak valódi, személyes kapcsolatot létesíteni a szereplőkkel? Ez ma szinte lehetetlen.

Nekem nagyon nagy mázlim volt abban, hogy egy magyar újságíró, Lengyel János – aki még a háború előtt menekült Brazíliába, és az első Magyar Nagydíj idején halt meg – a Globónak dolgozott. Írt, tévézett, rádiózott. Ő volt az FIA újságírók főnöke: volt egy húsz-huszonöt fős stáb, akiknek mindig be kellett gyűjteniük az összes hírt azoktól a csapatoktól, ahová be voltak osztva. Utána összejöttek egy szobába, megírták a híreket, a Marlboro pedig sokszorosította és szétosztotta őket. Amikor kiderült, hogy Magyarországon én fogok közvetíteni, Lengyel a hóna alá vett, és hurcolt magával. Bevitt még egy versenyzői eligazításra is, ahol hülyítették egymást a srácok, és mindenki a földre ült, mert nem volt elég szék. Nagy élmény volt. Akkoriban senkit nem érdekelt ez a sok technikai blabla. Én például a mai napig emlékszem (Ayrton) Senna szendvicsére, mert nagy témának számított, hogy mit eszik.

Nem Bernie rontotta el, csak egyszerűen a világ lett más.

Dávid Sándor „a Forma-1-es versenyzés mibenlétét” magyarázza Palik Lászlónak, a Hungaroring vezérigazgatójának, aki egy F1-es Renault kipróbálására készül Forrás: Dávid Sándor archívuma

Például az első, zeltwegi F1-es részvételünk idején Jenő járt körbe a műsorfüzettel, és gyűjtötte az aláírásokat a fiának, aki még kisgyerek volt. Akkoriban az újságírók úgy sétálgattak a bokszutcában, ahogy akartak. Mi, a két vidéki manus, természetesen kimentünk, és rábukkantunk (Emerson) Fittipaldira, aki addigra kétszeres világbajnok volt, de már a Copersucarban ült. Az egy romhalmaz volt, ő pedig épp rossz időt mehetett az edzésen, úgyhogy a zöld overalljában nekünk háttal állva ordítozott az embereivel, szidta az autót. Jenő lélekember volt, neki természetesen így is Fittipalditól kellett az aláírás. Odament hozzá, és megveregette a vállát. Én egy lépéssel hátrébb maradtam, mert azt vártam, hogy Fittipaldi most aztán megöli. Ehelyett megfordult, és amikor látta, hogy ott áll ez a két hülye, elkezdett mosolyogni, és érdeklődött, hogy mit akarunk. Jenő nyújtotta neki a füzetet, ő pedig aláírta, sőt megkérdezte, hogy fényképet nem szeretnénk? Ez egy ilyen világ volt. Mindenki beszélgetett mindenkivel.

Akkoriban nem voltak üvegpaloták sem a paddockban, a motorhome-ok úgy néztek ki, hogy a kamion oldalából kihúzták a ponyvát, letették alá az asztalokat, aztán aki bement, kapott egy pohár bort meg egy kaszinótojást. Ott ültek a versenyzők is, ma viszont eldugják őket a harmadik emeleten, hadd pihenjenek. Én például állandóan a Minardihoz mentem, mert ott az öreg szakács embertelenül jó rizottókat főzött. Azért nincs a legcsekélyebb nosztalgiám sem az F1 iránt, mert ez egyszerűen már nem ugyanaz. A Magyar Nagydíjakat az utolsó tíz évben végigücsörögtem az emeleten, mivel mi csináltuk a sajtóirodát. A versenyzők eljárogattak előttünk, de ennyi.

Volt-e a pilóták vagy a kulcsszereplők közül, akivel közelebbi viszonyba tudott kerülni?

Aki azt állítja, hogy puszipajtások lettek valakivel, az hazudik. Voltak olyan versenyzők, akikkel odáig eljutottam, hogy köszöntek, vagy legalább visszaköszöntek. Amikor közeledett a nagydíj ideje, a zeltwegi pálya igazgatója rendszeresen meghívott minket, és egyszer végigforgattunk egy F3-as versenyt, amelyen Gerhard Berger 1. vagy 2. lett, így tök véletlenül én készítettem róla az első komolyabb filmet. Ennek kapcsán ismerkedtünk meg, és vele tényleg közeli kapcsolatba kerültünk, de azért nem barátságba. Michael Schumacherrel még fiatal korában utaztunk egy repülőgépen valahová, talán Japánba. Kekét meg Watsont idehozták a műsoromba, akkor ismerkedtünk meg. Mika Häkkinennel egész jó viszonyban voltunk, mert a Marlboro csapat tagja volt. Portugáliában egyszer Sennát vártuk egy sajtótájékoztatóra, de helyette Häkkinen jött, úgyhogy mindenki hátat fordított, és elment. Mi viszont ott maradtunk, beszélgettünk vele, és így kiderült róla, hogy kifejezetten jó fej.

Tulajdonképpen mégis Laudát ismerem a legjobban, ő ugyanis a marlborós társaságnak kiemelt tagja volt, ráadásul sok közös volt bennünk, mert neki sem volt zakója soha, csak pulóvere. Vele többször jártunk ugyanazon az eseményen, mindketten végeztük a saját dolgunkat.

úgyhogy együtt laktunk, egy asztalnál ettünk a pilótákkal három napig. El sem tudtuk kerülni egymást. Amikor egyszer a Villa d'Estében szálltunk meg, Senna épp nemrég vált el, új barátnője volt, és mi esténként háromszor átestünk rajta, mert kézen fogva, álmodozva sétálgattak a tóparton. (Alain) Prost meg a parton ült valakivel egy kövön, sakkoztak. Óriási lehetőség volt, hogy a Marlboro vendégeiként minket is ott helyeztek el, ahol őket.

A versenyzők közül kit tartott a legtöbbre?

Én mindig Laudát, emberileg is. Ez nálam összefügg. Először is, ahogy a pályafutását kezdte, az egy romantikus történet: gazdag családból származott, azt szerették volna, ha ő veszi át a családi céget, de tett az egészre, és elkezdett versenyezni. Először a saját pénzéből, aztán a nagymutter házára felvett kölcsönből, amiből balhé lett balhé hátán, még ki is tagadták. Nem véletlenül ő volt az első, akire azt mondták, hogy úgy vezet, mint a számítógép. Egyes versenyeken a 7-8. helyen lébecolt, mert vigyázott az autójára, a motorjára, aztán amikor eljött a megfelelő idő, rálépett a gázra, és körönként megelőzött valakit. Nagyon taktikus volt, de a legjobban azt csípem benne, hogy még nem kaptam rajta hazugságon, vagy azon, hogy elterelésből mondott volna valamit. Amióta létezik videó, minden versenyét felvettem. Szerencsére egyébként nem vagyok drukker típus, nekem teljesen mellékes, ki nyer, és általában a gyengébbnek kezdek szurkolni.

Niki Lauda, akit Dávid Sándor a legtöbbre tartott a versenyzők közül Forrás: AFP/Gerard Fouet

Ilyen alapon nagyon sok kedves versenyzőm van.

Berger szintén jó fej volt, akárcsak Alessandro Nannini vagy Jean Alesi, aki egy futam kivételével soha nem nyert meg semmit. Nigel Mansell... Ha nem laktam volna együtt vele Ausztriában röviddel az egyik gyereke születése után, akit ott pesztrált a szemem előtt, csak azt az őrültet látnám benne, aki dúlt-fúlt és keresztülhajtott mindenen. Teljesen más képem lenne róla.

Az F1-et követi még a tévéből?

Igen. Tavaly még minden egyes futamot fölvettem, annak ellenére, hogy az évkönyvsorozatot már nem írom, mert tönkrement a kiadó. A neten nagy ritkán leírom a véleményemet, ha nem bírom tovább cérnával.

Nem is történik semmi. A mai F1 végletesen el van rontva. Először is, ezek az autók viccek. Én eleve minden elektromos és hibrid hajtás ellen vagyok, és nekem lesz igazam, csak nem fogom megérni. A dugattyús motor nem véletlenül győzött, nem véletlenül van meg száz éve, és egyre jobb, miközben az összes többi ment a lecsóba. A Tilke-pályák pedig akkorák, mint a libalegelő, három-négy sorban be lehet kanyarodni, az autók csak kóvályognak, ezért senkivel nem történik semmi. Esetleg valaki kiesik, de az is vissza tud állni és tovább tud menni. Ez egy vicc. Amint rámennek egy rendesebb pályára, mondjuk a Hungaroringre vagy a brazilra, megáll a tudomány, mert túl keskeny, be sem mernek menni előzni. Megszűnt az autók és a pályák közötti összhang.

Az én időmben az F1-es pilóta egyedül ült az autójában, és amit a tábláról le tudott olvasni, annak alapján kellett eldöntenie, mit csináljon. Ha egy (Kimi) Räikkönennek a rádión magyarázzák el, hogy melyik gombon mennyit és merre fordítson, mert melegszik a motor, az nem versenyzés. Ha pedig a Mercedesnél rászólnak a hátsóra, hogy melegszik a féke, az mit jelent, és mégis honnan tudják, ő miért nem nézi? Azt jelenti, hogy menjen lassabban, nehogy utolérje a csapattársát.

Ez mindig így volt, nem? Peter Collins az 1956-os idényzárón kiszállt az autójából, hogy Juan-Manuel Fangio beülhessen, és világbajnok lehessen, pedig még neki is lett volna esélye rá...

Az más tészta volt. Akkor még lehetett pilótát cserélni, mások voltak a szabályok. Collins kiszállt, mert úriember volt.

Bernie Ecclestone nélkül mi vár a Forma-1-re ön szerint?

Semmi jó.

Évek óta várom, hogy meddig bírja még cérnával, mert már a töke tele lehet azokkal, akik körülötte vannak. A kirúgás többek között azért lehetetlen, mert Bernie maga ássa a saját sírját legalább tizenöt éve. Ami ma az F1, azt ő csinálta, ma is az övé, le van védve. Vinni tudná magával az egész szisztémáját, ha akarná. Az amerikaiaknak pedig az lenne az igazi üzlet, ha ott maradna mameluknak, és az ő nevével lehetne tovább játszani. Ecclestone-t 46 éven át mindig meg akarták dönteni, de soha nem sikerült levágniuk még a körmét sem, mert egyszer sem húzott rosszat.

A Bernie Ecclestone-féle embereket „nem lehet csak úgy kirúgni” Forrás: AFP/Patrick Hertzog

Ma senki nem tudja, mi lesz utána. Az új tulajdonosok több amerikai futamot akarnak, holott annak idején a detroiti röhejbe fulladt, mert még a pulykalövőversenyt is többen nézték, Indianapolisban pedig külön oktatófilmeket kellett játszani a tévében, hogy a nézők tudják, mit kell nézni az F1-en. Ami pedig az átláthatóságot illeti: azt is mondhatjuk, hogy én született baloldali, születetett demokrata vagyok, de vannak dolgok, amikben nincs demokrácia, és az első helyen a sport áll. Mit akarnak demokratizálni? Semmit nem lesznek képesek elintézni. Ráadásul az amerikaiak rögtön vissza akarják kérni a Ferrari prémiumát is. Ha megteszik, a Ferrari azt mondja, viszlát!

Szerintem Bernie azért dobta be a törülközőt, mert összerúgta a port Jean Todttal, aki egy rossz pillanatában hősiesen megígérte, hogy mivel az F1 egy nagy laboratórium, majd megcsinálják a legjobb motort. Akkor találták ki a hibridet. Senkit nem érdekel, hogy ötvenszer drágább, mint a másik, és semmire nem fogják használni.

A pályafutása alatt ön számtalan elismerést megkapott: aranytollas újságíró, a sportújságíró-szövetség életműdíjasa. Mire a legbüszkébb?

Viccből azt szoktam mondani, hogy nagyon büszke vagyok, mert van két olyan mondatom, amely közszájon forog, legalábbis kisebb körökben, és amely szerintem megfogja a lényeget, és túlél engem. Amikor megkérdezték, miért szép az újságírói pálya, azt találtam válaszolni, és ez napjainkban kísértetiesen be is igazolódik, hogy azért szép, mert

Amikor alkotsz valami nagyot, úgy érzed, te vagy az élet császára. Akkor tényleg az vagy, mert valami fontosat tettél le az asztalra, de aztán az élet sokszor bebizonyítja, hogy valójában egy senki vagy.

Arra vagyok büszke, hogy egyedüli vagyok a szakmában Magyarországon, aki elég hosszú pályafutásának – számolhatjuk 1959-től – a felét az írásban, és ott is a napi sajtóban, a másik felét az elektronikus újságírásban töltötte el. Hogy milyen színvonalon, az egy dolog, de túl rosszul nem csinálhattam, hiszen írtam vagy ötven könyvet, és harminc évig televízióztam. Ezekhez teljesen más képességekre van szükség. Egy újságírónak okosnak kell lennie, mert mindig utólag okos, a tévés kommentátor viszont hülye, ha abban a pillanatban nem tud mondani valamit, ami elfogadható. Egyébként nem kell értenie semmihez, csak löknie kell a hülyeséget úgy, hogy ne tűnjön annak.

Az volt a szerencsém, hogy az én időmben még voltak hosszabb műfajok a televízióban, és így engem is el lehetett viselni, holott állítólag nagyon lassan beszéltem.

Ez pedig tulajdonképpen nem is büszkeség, de amikor számba veszem, hogy mit csináltam, vagy mi végre vagyok a Földön, arra jutok, hogy egy csomó dolgot, kicsit, nagyot, elsőként csináltam a szakmámban. Az első Magyar Nagydíjban én voltam az egyik főkolompos, mi erőltettük, hogy legyen. Amikor bejött az autókrossz, teremkrossz, stadionkrossz, újságíróként én is benne voltam mindben nyakig. Mindig voltam olyan szerencsés, vagy volt annyi eszem, hogy odaálltam azok mellé, akik csinálták.

Amikor a televíziós munkája (és főleg, ahogy mondja, Radnai János) megengedte, Dávid Sándor hosszú évekig volt a Hungaroring (nem a nagydíjak) sajtófőnöke Forrás: Dávid Sándor archívuma

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!