Az F1 előtt a téli olimpián is történelmet írt Alonso és Sainz elődje

Bár jó pár sportágban már megkezdődtek a küzdelmek, hivatalosan a mai napon indul a XXIV. téli olimpia Pekingben. Ezt a mondatot olvasva felmerülhet a kérdés, hogy ennek mi köze a Forma-1-hez. Nos, a hír valóban nem kapcsolódik az F1 aktualitásaihoz, ugyanakkor korábban volt némi átjárás az autósport csúcsa és az ötkarikás játékok között.

Az alábbiakban azt a hét versenyzőt fogjuk bemutatni, aki mind Forma-1-es hétvégén, mind legalább egy olimpián elindult. Akadt, aki az egyik, és volt, aki a másik területen bizonyult sikeresebbnek, és olyan is előfordult, aki mindkét kategóriában történelmi, vagy legalábbis nagyon különleges tettet hajtott végre. A lista végén pedig szót ejtünk arról az emberről is, aki az F1-es versenyzők közül egyedüliként paralimpikonnak mondhatja magát, és alighanem mindenkinél ismertebb az itt felsoroltak közül.

Alfonso de Portago (bob)

Alfonso de Portago egy spanyol arisztokrata családban nőtt fel, és nevét keresztapja, XIII. Alfonz, az ország egykori királya után kapta. Az anyagiak miatt nyilvánvalóan nem kellett aggódnia, ennek ellenére nem a kényelmes és biztonságos életet választotta, hanem több sportágba is belevágott, és ezek közül autóversenyzőként vált a legismertebbé.

Az 1956-os idény második felében állandó ülést kapott a Forma-1-ben, méghozzá nem kisebb csapatnál, mint a Ferrarinál. Ezzel ő lett az első, és Fernando Alonso, majd Carlos Sainz színre lépéséig az utolsó spanyol pilóta, aki a Scuderiánál vezethetett. De Portago viszont nem csak ezzel írt történelmet: élete második futamán a 2. helyen ért célba, vagyis hazájából elsőként ért el dobogós helyezést. Ez még úgy is igaz, hogy a Brit Nagydíjon nem ő, hanem Peter Collins szelte át a célvonalat az autójával, hiszen azt

De Portagónak azonban nem ez volt az első komoly sikere, hiszen más sportágakban is jeleskedett. Évekkel korábban részt vett az egyik legnagyobb angliai lóversenyen, a Grand Nationalen, de az igazán nagy dobása nem ez volt.

A spanyol pilóta nemcsak autóversenyzőként és zsokéként tevékenykedett, hanem bobozott is. Egyszer aztán úgy döntött, hogy saját rokonságából összeverbuvál egy párost, illetve egy négyest az 1956-os, Cortina d’Ampezzóban rendezett téli olimpiára, hogy a sportágban elsőként képviselhessék hazájukat a játékokon.

Mindez össze is jött, és a ketteseknél kis híján fel is állhattak a dobogóra. Az utolsó, negyedik futam előtt még a 3. helyen álltak, de a svájciak első számú párosa (amelynek egyik tagja a kategória világbajnoki címvédője volt) végül összesítésben 14 századdal felülmúlta őket. Ez már önmagában borzasztóan kis különbség több mint 5 és fél perces összidők esetében, de ha hozzátesszük, hogy

Végül nem De Portagóék lettek Spanyolország első érmesei a téli olimpiák történetében, azonban így is történelmet írtak, hiszen 4. helyükkel messze felülmúlták hazájuk addigi legjobb eredményét a téli játékokon. Egy évvel később valamelyest vigasztalódhatott, hiszen St. Moritzban egy másik párral a 3. pozícióban zártak, ami mindmáig Spanyolország egyetlen érme a sportág világbajnokságán. Ami a négyest illeti, a 9. helyen fejezték be az olimpiát.

Az autóversenyzés, a bobozás és a lovaglás mellett De Portago a lovaspólóban, a repülésben és a pelota nevű baszk labdajátékban is kipróbálta magát. Gregor Grant, a Motor Sport Magazine alapítója úgy fogalmazott róla, hogy „ő lehetne a világ legjobb bridzsjátékosa, ha kipróbálná, biztosan nagyszerű katona lenne, és gyanítom, remek író is válna belőle”.

Hogy mit ért volna el akár az autósportban, akár máshol, az soha nem derült ki. 1957. május 12-én elindult a híres ezer mérföldes viadalon, a Mille Miglián, és a verseny vége felé kitört a bal első kereke. A balesetben ő, Edmund Nelson navigátor és kilenc néző vesztette életét. A tragédia hatására az olasz kormány azonnal betiltotta a rendezvényt.

Bob Said (bob)

Boris „Bob” Saidnek mindössze egy körön át tartott a Forma-1-es karrierje, hiszen az első, 1959-ben rendezett USA Nagydíj bizonyult élete egyetlen F1-es futamának, amelynek már a legelején kipördült és balesetet szenvedett. Ugyanakkor egy történelmi tett így is fűződik a nevéhez, ugyanis a második világháború után ő volt az első amerikai versenyző, aki Európában versenyt tudott nyerni. Mindezt az 1953-as roueni viadalon hajtotta végre, ahol a legjobbnak bizonyult saját kategóriájában.

Miután visszavonult az autóversenyzéstől, az élsporttal nem hagyott fel, és De Portagóhoz hasonlóan ő is a bobozásban ért el sikereket, még ha nem is akkorákat, mint a néhai spanyol pilóta. Az 1968-as, grenoble-i játékokra jutott ki először, ahol 10. helyezést ért el a négyes kormányosaként. Négy évvel később már a páros tagjaként is versenyzett Szapporóban, de ezt az eredményt egyik kategóriában sem tudta megismételni.

Robin Widdows (bob)

Robin Widdows karrierje több szempontból is hasonlít Saidére. Többek között azért, mert a brit pilóta ugyancsak egy F1-es versenyen indult el, amit nem tudott befejezni. Igaz, Forma-1-es karrierje azért így is jóval tovább tartott, hiszen

Miközben Widdows az autósportban lépkedett felfelé a ranglétrán, egy másik sportágban is eljutott annak csúcseseményére. De Portagóhoz és Saidhez hasonlóan ő is bobozott, ám velük ellentétben nem a négyes kormányosa volt, hanem tolóként vette ki a részét a csapatmunkából.

Először az 1964-es, innsbrucki olimpiára jutott ki, ahol a 13. helyet szerezte meg a második számú brit csapat tagjaként, közvetlenül honfitársaik mögött végezve. Négy év múlva ismét ott lehetett a játékokon, akkor már az egyes számú alakulat tagjaként, és Grenoble-ben a 8. pozíciót szerezték meg, de az igazi érdekességet nem ez jelentette. Egyrészt De Portago mellett ő a másik, aki egyazon évben indult el F1-es futamon, valamint olimpián, illetve ez volt a második ötkarikás esemény, amelyen egy számban két (volt vagy jövőbeli) F1-es versenyző is elindult. Az elsőről a későbbiekben szintén szót ejtünk.

Divina Galica (alpesi sí)

Divina Galica több szempontból is kivételt jelent ezen a listán. Egyrészt ő az egyetlen nő, hiszen ő volt a harmadik azon öt hölgyversenyző közül, akik eljutottak egy F1-es hétvégéig. Másrészt a szóhasználat sem véletlen, hiszen három próbálkozásából egyszer sem tudta magát kvalifikálni a futamra.

Hozzá kell tenni, hogy valójában csak világbajnoki futamon nem indult el, hiszen az 1977-es Race of Championst, valamint az egy évvel későbbi International Trophyt is teljesítette, és előbbin a 12. pozícióban ért célba.

Ekkorra már három olimpiát is megjárt alpesi sízőként, de egyiken sem volt szerencséje. Az 1964-es játékokat megelőzően az egész mezőny aggódott amiatt, hogy Innsbruckban már két hónapja egy centiméternyi hó sem esett, de amint elkezdődött az esemény, valóságos hóvihar zúdult a városra. Galicának ez rosszul jött, és egyik számában sem teljesített jól, legjobb eredménye az óriás-műlesiklásban elért 23. helyezése volt.

Ugyanebben a kategóriában rendre a legjobb ötben végzett a gyakorlásokon, így éremesélyesként várhatta az éles versenyt, ami kifejezetten pechesen alakult számára.

„Az edzőmtől hideg vaxot kaptam – idézi fel Galica történteket a TeamGB.com-nak adott interjújában. – Manapság ez nem történne meg, mert mindig melegen vaxolnak. Elindultam, azt hiszem hetedikként, és azonnal tudtam, hogy menthetetlen a dolog. A síléceim szó szerint leragadtak. Összetört a szívem, nem tudtam elhinni. Szörnyű volt, mert évekig dolgoztam azért az éremért, és annyira közel voltunk.”

Fájdalmát tovább tetézte, hogy amikor az edző látta, hogy Galicával gond van, odarohant a csapattársához, és újravaxolta a léceit, immáron a megfelelő fajtával. Ő a 6. pozícióban fejezte be a viadalt, míg Galica csupán a 32. lett, miközben a többi versenyen rendre megverte honfitársát. Közvetlenül az olimpia után megmutatta, hogy képes lett volna érmet szerezni, hiszen a következő világkupa-fordulón ismét felállhatott a dobogó legalsó fokára. Ami a többi számot illeti, óriás-műlesiklásban a 8. legjobb időt érte el, míg szlalomban nem ért célba.

miután fájdalmai ellenére megpróbálta befejezni az aktuális lesiklószámát. Mindez sikerült is, és a 26. helyen regisztrálták, de a menet legvégén lába felmondta a szolgálatot. Mindezek ellenére a játékokra felépült, és mindhárom számot be tudta fejezni, óriás-műlesiklásban pedig az egyéni rekordot jelentő 7. helyet kaparintotta meg.

Miután befejezte autóversenyzői pályafutását, visszatért a síeléshez. 1992-ben meghívták a brit olimpiai csapatba, de már nem versenyzőként képviselte hazáját. Addigra már felfedezte a tágabb értelemben vett sportág egy másik szakágát, a gyorsasági síelést. 48 évesen megdöntötte a brit női rekordot, miután 125 mérföld per órával, azaz több mint 200 km/h-val repesztett.

Galica fejében megfordult, hogy 63 évesen megpróbálja visszavenni a rekordot, de gyorsan lebeszélte magát erről. „[Arra gondoltam, hogy] »nem tudom megtenni, hadd tartsa meg a rekordot« – jelentette ki. – »Mi szükségem van rá, az isten szerelmére? Tovább kell lépni.«”

Bira herceg (vitorlázás)

Az eddig felsoroltak a téli olimpián vettek részt, innentől kezdve viszont a nyári sportágak képviselőié lesz a főszerep. A Birabongse Bhanudej néven született Bira hercegről a legtöbbeknek két dolog ugorhat be: részt vett a Forma-1 történetének első futamán, az 1950-es Brit Nagydíjon, valamint ő volt a sportág első, és Alexander Albon debütálásáig egyetlen thai pilótája.

A bajnokságon kívüli viadalokon eredményesebbnek bizonyult, ezeken két győzelmet aratott, és további öt alkalommal felállhatott a dobogóra.

Miután távozott az F1-ből, sportpályafutását nem hagyta abba, sőt, egy teljesen másik területen közel két évtizeden keresztül a legjobbak közé tartozott. Ez pedig a vitorlázás volt, amiben kis híján egy évvel utolsó F1-es versenye után halálát lelte.

1955 szeptemberében ugyanis őt, valamint második feleségét és csecsemőkorú fiukat is ki kellett menteni, miután hajójuk zátonyra futott egy olaszországi sziget közelében. A legénység egyik tagja a viharos tengerben kiúszott a partra, hogy riadót fújjon, és Bira családtagjai ki is jutottak a hajóról. A thai versenyző azonban megpróbálta megmenteni azt,

Először az 1956-os, melbourne-i játékokon indulhatott, ahol a 12. helyet szerezte meg a csillaghajók között, és később ezt az eredményét nem tudta megjavítani. 4, 8, illetve 16 évvel később ismételt, de az utolsó két alkalommal már a sárkányhajók, illetve tempestek kategóriájában szállt küzdelembe. Érdekesség, hogy 1964-ben akkori felesége is ott volt a csapatában.

Roberto Mieres (evezés)

Roberto Mieres egyike volt az 50-es években az F1-ben megfordult számtalan argentin pilótának, de három szezonja alatt nem tudott dobogóra állni. 1953 és 1955 között összesen 17 futamon indult el, és honfitársa, Onofre Marimón 1954-es halála után a Maseratinál is lehetőséget kapott, de csupán 4. és 5. helyekig jutott.

F1-es pályafutása után visszatért Argentínába, ahol még néhány éven keresztül sportautókkal versenyzett, hogy aztán ismét belekezdjen régi hobbijába. Pontosabban azok egyikébe, hiszen autóversenyzői karrierje előtt teniszezett, rögbizett, evezett és vitorlázott is.

Kettejüknek köszönhetően ez lett az olimpiák történetének első olyan versenyszáma, amelyben két F1-es pilóta is elindult ugyanazon az ötkarikás eseményen.

Ben Pon (sportlövészet)

Bernardus Marinus „Ben” Pon kétszeres Le Mans-i kategóriagyőztesnek vallhatta magát, de F1-es futamon mindössze egyszer, az 1962-es Holland Nagydíjon indulhatott. Az akkor 25 éves pilóta honfitársától és egyben barátjától, Carel Godin de Beauforttól kapta meg a lehetőséget, aki felajánlotta, hogy saját csapata Porschéjával részt vegyen hazai futamán. A próbálkozás tragédiába is torkolhatott volna, miután a 3. körben balesetet szenvedett, autója többször is megpördült a levegőben, ő pedig kiesett a kocsiból. Csodával határos módon sértetlenül távozott a helyszínről, de megfogadta, hogy soha többé nem ül együléses autóba. Két évvel később De Beaufort már nem volt ennyire szerencsés: a Német Nagydíj edzésén karambolozott, és belehalt sérüléseibe.

Miután 1967-ben kategóriáján belül másodszor is diadalmaskodott Le Mans-ban, felhagyott a versenyzéssel, és sportlövészetre váltott. Az 1972-es müncheni játékokon ő volt a kéttagú holland skeetküldöttség egyike, ám mindketten leszerepeltek. Csakhogy amíg a 35. helyen záró Eric Swinkels négy évvel később ezüstérmet szerzett, addig az őt négy pozícióval felülmúló Ponnak ez volt az egyetlen olimpiája. Igaz, ő sem panaszkodhatott élete hátralévő részére, hiszen üzleti vállalkozásinak köszönhetően 2019-es halálának pillanatában hazája ötszáz leggazdagabb embere közé tartozott.

Alex Zanardi (kézzel hajtott kerékpár)

Alessandro „Alex” Zanardi a legtöbbek számára alighanem az itt felsoroltak legismertebb tagja, már csak azért is, mert az elmúlt másfél évben szomorú okokból került a címlapokra. Az olasz expilóta bizonyos szempontból kilóg a sorból, hiszen ő paralimpián vehetett részt, igaz, azokon jóval sikeresebbnek bizonyult, mint a többiek együttvéve.

1991-től 1994-ig, illetve 1999-ben versenyzett a Forma-1-ben a Jordan, a Minardi, a Lotus, majd a Williams színeiben, de pontot csak az 1993-as Brazil Nagydíjon szerzett. Két F1-es időszaka között a CART-ban versenyzett, majd 2001-ben úgy döntött, hogy visszatér a sorozatba, ami kis híján végzetesnek bizonyult.

Patrick Carpentier még el tudta kerülni, de Alex Tagliani már nem, és teljes sebességgel beleszállt az olasz pilóta kocsijába. Zanardi vérmennyiségének háromnegyedét elvesztette, de a gyors beavatkozásnak köszönhetően meg tudták menteni az életét. A lábait viszont már nem, és a balt térdtől lefelé, a jobbat pedig teljesen amputálni kellett.

Az olasz versenyző azonban nem adta fel, és műlábakkal újrakezdte a versenyzést, 2006-ban pedig a BMW F1-es autóját tesztelhette Valenciában. A számára kialakított speciális kocsival Zanardinak az volt a legnagyobb baja, hogy csak a jobb kezével kormányzott, mert a ballal a pedálokat kezelte. „Természetesen tudom, hogy nem kapok szerződést egy Forma-1-es csapattól – idézi akkori szavait a BBC. – Ugyanakkor egyszerűen hihetetlen, hogy újra lehetőségem volt vezetni egy F1-es autót.”

Ezt követően Zanardi belekezdett egy másik sportágba, ahol szintén sikeressé vált. Élete első versenyén, a 2007-es New York-i maratonon, négy hétnyi felkészüléssel a háta mögött a 4. helyet érte el kézzel hajtott kerékpárban. A következő években számos versenyt megnyert, legyen szó erről a kategóriáról, vagy kerekesszékről.

Zanardi nem turistáskodni ment Londonba, hanem megnyerte a H4-es kategória egyéni időfutamát és mezőnyversenyét, a vegyesváltóban pedig ezüstérmet szerzett, aminek eredményeképpen megválasztották az esemény legjobb férfi sportolójának. Négy évvel később már a H5-ös kategóriában indult, és ugyanolyan éremkollekcióval térhetett haza Rióból, mint a brit fővárosból, csak éppen ezúttal a mezőnyversenyben szerzett ezüstöt. Időközben pedig az Ironman elnevezésű triatlonversenyen is többször elindult (a futást kerekesszékkel helyettesítette), és 2018-ban megdöntötte a mozgássérültek rekordját, összesítésben pedig az 5. pozícióban zárta a cerviai viadalt.

2020 nyarán azonban ismét utolérte a balszerencse: június 19-én részt vett egy kézzel hajtott kerékpárok számára kiírt versenyen, amin egy kamion elé sodródott, és az ütközést már nem tudták elkerülni. Életveszélyes fejsérülésekkel szállították kórházba, és bár sikerült megmenteni, rehabilitációja azóta is tart. Tavaly decemberben hazatérhetett, azóta otthon gyógyul.