A Polgárháború fotóriporterei szembenéznek a halállal

Alex Garland Polgárháború című filmje egy road movie, amelyben a média munkatársaiból álló főszereplő csapat átutazik Amerikán, hogy interjút készítsen az elnökkel. Polgárháborús viszonyokat látunk, Amerika gyakorlatilag működésképtelenné vált, az emberek egymást lövik, többször elhangzik a filmben, hogy nem igazán lehet tudni, hogy ki a jó és ki a rossz, több jelenet is arról szól, hogy azért lövik az emberek a másikat, mert az is lő rájuk. Itt már arról van szó, hogy életben kell maradni. A filmben a felkelők állnak győzelemre, az elnök körül szorul a hurok. Újságírók és fotóriporterek maroknyi csapata elindul, hogy interjút készítsen az Amerika Egyesült Államok elnökével, hogy a kialakult helyzetet elemezze.

A Polgárháború azt a kérdést feszegeti, mikor közölhetetlen egy kép

A rendező viszont úgy tűnik nem magát a háborút szeretné bemutatni. Nem látunk komolyabb összecsapásokat, még azt se osztják meg az alkotók a nézőkkel, hogy ki harcol kivel és miért. Annyit tudunk, hogy ez egy polgárháború, tehát amerikaiak harcolnak amerikaiakkal a nem túl távoli jövőben. A film főszereplője két újságíró és egy igazán híres, elismert fotóriporternő. Csatlakozik hozzájuk egy 23 éves fiatal lány, aki még éppen csak tanulja mindazt, amit fényképészetnek, fotóművészetnek neveznek. Kristen Dunst alakítja a borzalmak látványától megcsömörlött és kiégett fotóriporternőt, és Cailee Spaeny a tanoncot.

Mivel sok helyen nincsen áram és teljesen bizonytalan, hogy tudják-e tölteni az akkumulátorokat az újságírók, előkerülnek a hagyományos fényképezőgépek. Látjuk, ahogyan mobil előhívó tankba előhívó folyadékot tölt a fiatal fotós lány, ahogy testével melegíti a folyadékot, hogy tökéletes legyen a hőmérséklete, és azt is, ahogy előhívja a negatívot, majd az előhívott fényképeket a híres fotóriporternővel közösen elemzik. Megbeszélik, hogy melyik fénykép lett igazán jó. Elhangzik az is, hogy jó ha harmincból egy igazán értékes fénykép születik, nem kell tehát elkeseredni, ha homályos a kép, vagy más okokból közölhetetlen.

Ez a film a fotóriporter szakmáról szól. Arról, hogyha történik valami a világban, akkor a fotóriporter dolga az, hogy bemutassa az eseményeket, hogy lefényképezze azt, ami történik. Megtudjuk, hogy fontos a beállítás, valamint az, hogy a megfelelő pillanatban történjen az exponálás. „Mindig van egy megfelelő pillanat”. A filmtörténetben Michelangelo Antonioni Nagyítás című alkotása volt az a kultikus film, amely azt mutatta be, hogy abban a korban mit gondolnak a reprodukáló médiumokról. Képesek-e bemutatni a valóságot, illetve képes-e a fotó a valóság mögött megbújó igazságról maradandót mondani. Ott a fotóriporter hajléktalanokról szóló képeskönyvét egy olyan fotósorozattal akarta zárni, amely egy park meghitt nyugalmát ábrázolja. Véletlenül lefotóz egy gyilkosságot, de ahhoz, hogy látható legyen a holttest, nagyítani kell. Ám a kép szétesik, ilyen mértékű nagyítást nem lehet technikailag megvalósítani. A fotóriporter a filmben elfogadja, hogy a reprodukáló médiumok nem tudják bemutatni a hétköznapi valóságot, az igazságról nem is beszélve.

Itt is arra jutnak a főszereplők, hogy a valóság bemutathatatlan, lefotózhatatlan, a valóság mögötti igazság is megváltozik a képeken. A fotósok ugyanis halált fényképeznek. Az emberek tekintetében a félelmet, azt, ahogy hétköznapivá válik, hogy kínozzák, verik és gyilkolják egymást az emberek, azt fotózzák, ahogy leegyszerűsödik minden életté vagy halállá, ahogy lebomlik egy társadalom, megszűnik a civilizáció. A Nagyítás című 1966-os filmben Thomas, a fotóriporter a pantomimosok képzeletbeli teniszlabdáját visszadobja nekik, amikor úgy tesznek, mintha elé gurult volna. Ezzel elfogadja, hogy „több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Ezzel elfogadja, hogy nem látunk mindent, nem tudunk lefotózni mindent. Ebben a filmben is azt látjuk, hogy a szereplők a háború borzalmát nem tudják lefotózni. Azt, amit az emberek éreznek az utolsó pillanatban. Ahogy az elnöki interjú is egyetlen mondatra redukálódik: „ne hagyja, hogy megöljenek!” Kegyetlen film ez, mert felteszi azt a kérdést, hogy képesek-e a média, a kultúra, a művészet emberei arra, hogy megmentsék az emberiséget a pusztulástól. Vagy csak arra képesek, hogy élőben tudósítsanak a helyszínről, ahol a vég elkezdődött.

Sommásan: 9/10