Film készült a zeneműről, amely tizenöt percenként felcsendül valahol

Elég merész vállalkozás Anne Fontaine részéről, hogy nőismerősei révén mutatja be Maurice Ravel alkotói tevékenységének fénykorát, azt az időszakot, amikor a zenetörténet legtöbbet játszott műve, a Bolero megszületik. Alig van olyan jelenet, amikor egyedül látnánk a zeneszerzőt, mégse valamiféle szerelmi történet bontakozik ki a nézők szeme láttára, hanem egy igazán érzékeny és zseniális képességekkel megáldott ember életének legfontosabb időszaka. Egyetlen nőt szeretett igazán Ravel, ám fontosabb volt neki a nő barátsága, társasága, figyelme és türelme, kedves lényének minden rezdülése, mint az, hogy konvencionális házastársi kapcsolatba lépjen vele.

A Bolero nélkül más lenne a mai zene

Doria Tillier olyan tüneményesen alakítja Ravel plátói szerelmét, barátját, társát, hogy egy idő után pontosan értik a nézők is kapcsolatukat. Ravel múzsát keresett, akinek zenét írhat. Egy alkalommal csókra hívta Ravelt a lány, mire ő azt mondta neki, hogy inkább ír hozzá egy zenét. De ettől függetlenül ideje nagy részét vele akarta eltölteni. Ilyen szépen férfi és nő közötti barátságról talán még egyetlen filmben sem esett szó. Ettől függetlenül a film középpontjában, akármennyire hangsúlyos is, nem a barátság áll, hanem az alkotói folyamat. Ahogy megszületik egy dallam. Raveltől a Bolerót Ida Rubinstein rendelte meg, aki egy rövidebb balettelőadás keretében táncolni akart a zenére. Mikor Ravel megkérdezte tőle, hogy mi legyen a zenemű témája, Rubinstein kinevette őt. Nem témát akart ugyanis, hanem egy szenvedélyes zenét, egy érzéki, sőt kifejezetten erotikus művet. Ez a megbízás azért is érdekes, mert Ravelt még a korabeli leghíresebb zenekritikus is alkalmatlannak gondolta arra, hogy szenvedélyes művet írjon. A Bolero mindenkinek kellemes csalódással szolgált.

Raphaël Personnaz játssza a filmben Ravelt, akinek nem volt könnyű dolga, mert egyszerre kellett egy gátlásos és kifejezetten távolságtartó férfit alakítania, aki viszont a lelkében érzékeny, és annyira szenvedélyes, hogy az sérülékenységét is megmagyarázza. Korai súlyos betegségének is valószínűleg lelki okai voltak, ezt nagyon finoman érzékelteti is a film. Élete utolsó éveiben demenciától szenvedett, lassan, de folyamatosan épült le, egyre kevesebb dologra volt képes. A Bolero után Jeanne d’Arc szenvedélyes személyiségére akart írni egy operát, amely állítás szerint a fejében volt, de már képtelen volt leírni.

A film nagyon sok időt és teret ad arra, hogy bemutassa az alkotás folyamatát. Ravelnek sem a magány, sem a barátnője társasága, sem a tenger látványa, sem a város, se a vidék nem hozza meg az ihletet, egyedül egy gyárlátogatás, ahol temérdek zajból kihallja a zenét, és a határidő szorítása segít, meg az, hogy múzsájával lehet, aki úgy ahogy van elfogadja nehéz személyiségét. Bár a filmben Ravel művei között Debussy szerzeményei is felcsendülnek nem kevés Chopin zongorafutam mellett, mégis – vagy épp ezért – nagyon nagy jelentősége van a csendnek, amelyben néha őrjítőleg hathat egy óra kattogása is.

Ravel maga is tudta, hogy valami egészen különlegeset, valami őrületeset alkotott, mert mint mondta: “sajnos ebben nincs zene”. A mű hitvallása szerint “tizenhat percnyi zenemű zene nélkül”, ami kétségkívül igaz, ám éppen ez a mű volt az, ami megváltoztatta a zenéről való gondolkodásunkat. És világsiker lett. A legnagyobb világsiker. Az egyre dinamikusabbá váló, az egyre erősödő, egyre hangosabb művet sokan az élethez hasonlították, ami nem igaz, mert az ember az élete során éppen hogy lecsendesedik. Ha viszont a megrendelés (a balettelőadás) felől közelítünk a műhöz, akkor közelebb kerülhetünk a megfejtéshez: a szerelem, a szenvedélyes ölelés műve a Bolero, amely amikor már a tetőfokra hág, amikor a legdinamikusabb és leghangosabb, akkor egy pillanat alatt lecsendesedik.

Sommásan 9/10