Lehet-e két Károly király a Ferrarinál?

A 2018-as Bahreini Nagydíj 34. körében, amikor Carlos Sainz kifékezte Charles Leclerc-t, majd mindkettejüket lekörözte Sebastian Vettel, kevesen tippelték volna meg helyesen, hogy a trióból két évvel később kinek nem lesz csapata 2021-re, és ki fog Ferrarit vezetni.

Akkor úgy tűnt, néhány év után végre beérnek Vettel erőfeszítései a maranellóiaknál, magabiztosan épült az útja a világbajnoki cím felé, miközben a gólya Leclerc épphogy csak elkezdte szedegetni a gyümölcsöket az F1-es tudásfáról a Saubernél, Sainz pedig új életet próbált lehelni a karrierjébe a Renault-nál.

2020 nyarára úgy fordulunk, hogy jövőre két "Károly", Charles és Carlos lesznek a Ferrari pilótái, a legfiatalabb párost alkotva a csapatnál több mint fél évszázada, míg Vettel esetében kérdés, egyáltalán a mezőnyben marad-e.

akiben sokan Leclerc asszisztensét látják a következő évekre. „Nem lettem első számú pilóta – tagadta az érintett fiatal titán, és méltatta Sainzot. – Ő nagyszerű versenyző, és ezt meg is fogja mutatni, ha esetleg nem lenne mindenki számára nyilvánvaló már most is. Nagy kihívást fog jelenteni." De a Ferrari korábbi ászai sem beszéltek lekezelően a csapattársaikról, úgyhogy Sainz e szavaktól természetesen nem lesz automatikusan azonos szinten Leclerc-rel.

A hagyományok Sainz ellen szólnak

Annyiból érthető megítélése, hogy a nyilvánosság számára eddig jórészt a középszerűség bélyegét hordozta: a (ma Alpha Taurinak hívott) Toro Rossónál három, majd a Renault-nál és a McLarennél egy-egy évig versenyzett (utóbbinál tölti az idei szezont is), tisztességes, sőt átlagon felüli teljesítménnyel, de az F1-et felületesebben követőkben aligha hagyott mély nyomot. Innen eredhet az általános nézet, hogy a Ferrari jó választásnak érezte ahhoz, hogy helytálljon az élmezőnyben a riválisokkal, de pont ne legyen annyira gyors, hogy dilemmát okozzon bizonyos kényes döntések meghozatalánál, ha kedvezményezettet kell választani. (Ritkán gyümölcsözik a pilóták pontrablása egymástól.)

Nála hiányzott az a hurrikánszerű söprés, ami vele együtt debütáló csapattársát, Max Verstappent, vagy Lewis Hamiltont és az említett Leclerc-t jellemezte. A korszakos tehetségek hamar utat törnek maguknak a legjobb felszereléshez, ők legkésőbb a második szezonjukban már valamelyik top autót vezethették. Niki Lauda, Alain Prost, Ayrton Senna, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen, Fernando Alonso, Sebastian Vettel hasonló utat járt be.

Nem túl jó előjel az sem, hogy a nívósabb házon belüli ellenfelekkel szemben alulmaradt, csak Danyiil Kvjatnál és az újonc Lando Norrisnál volt jobb. Bár közös debütáló évükben csak 8:7-re kapott ki Verstappentől a Toro Rossónál a mindkettejük számára zökkenőmentes időmérőkön, három év múlva a Renault-nál a gyengébb kaliberű Nico Hülkenberggel szemben soványabb lett a mérlege, és pontból is kevesebbet gyűjtött mindkét csapattársánál.

A történelem azt mutatja, két dudás ritkán fér meg egy csárdában, és általában olyankor működik a felállás ideig-óráig, amikor az adott csapat kimagaslik a mezőnyből. Nos, a Ferrari nincs ilyen helyzetben, és egyébként is előszeretettel tekinti első számúnak valamelyik pilótáját. Ez előzetesen természetesen a tavaly mélyvízbe dobva kiválóan bizonyító, a csapatot maga mellé állító Leclerc lehet.

Többet ésszel, mint erővel?

A múlt persze önmagában nem szavatolja, hogy Sainz pehelysúlyú lesz a legmagasabb szinten. Gyorsan soroljunk fel néhány példát arra, amikor valaki az üldözőboly különböző zugaiban töltött évek ellenére végül huzamosan megvetette a lábát az elitben: Nico Rosberg a 9., Jenson Button a 10. szezonjától harcolt a vb-címért, csapattársként mindketten legalább egyszer legyőzték Hamiltont. Előtte többé-kevésbé nekik is hasonló volt a megítélésük, mint a tehetséges, erős alapokkal rendelkező Sainzé, aki egy jó bor érését követve szintén folyamatosan javulhat.

Gyakorlati jelentősége nincs, de érdekességként megemlítjük, hogy egy alkalmazott matematikus, Dr. Andrew Phillips 2017-ben az éves eredmények alapján arra a következtetésre jutott az algoritmusával, hogy abban az idényben Sainz nyújtotta a legjobb teljesítményt.

Erényére válhat, hogy eddigi állomáshelyein különböző technikai problémákkal találkozott és kellett hiányos felszerelésből a legjobbat kihoznia. A Renault-nál például azért indult döcögősen az élete, mert instabil volt a kocsi, időbe telt, mire úrrá lett rajta. Az nem feltétlenül hátrány, hogy megint új környezethez, új autóhoz kell hozzászoknia, gyakorlata már van benne.

Jóllehet, az alkalmazkodókészséggel inkább tarthatja a lépést Leclerc-rel, semmint felülkerekedhet rajta, mivel a monacói elég talpraesett: tavaly sokkal jobban boldogult a ficánkoló hátuljú és az alulkormányzott Ferrarival is, mint Vettel. „Én kevésbé szenvedek miatta, vagy kevésbé érzem a problémát. Neki instabilabb az autója a kanyarbejáratoknál, ami rám nem hat ki annyira" – mondta tavaly nyáron Leclerc, akit kevésbé mozdít ki a komfortzónából egy ideges kocsi. Sainznak ellenben kifejezetten fontos a stabil far, írja a The Race újságírója, Edd Straw, úgyhogy ő biztos különösen drukkol azért, hogy javuljon a Ferrari ezen a téren.

Ahogy a gumikímélésben sem ártana,

Legjobb eredményét, a 2019-es Brazil Nagydíjon szerzett 3. helyét is ennek köszönhette. „Alaposan átgondolja, mit hogy tegyen, mi következhet. Tanakodik, keményen hajtson-e, vagy várjon vele és vigyázzon a gumira – mondta róla 2016-ban James Key, az akkori Toro Rosso technikai igazgatója. – Emiatt kevésbé agresszív, de a futamon mindig az összkép jár a fejében."

A McLaren főstratégája, Randeep Singh azt emelte ki a pilótáról, hogy „a műszaki intelligenciája vetekszik a vezetői képességeivel." Leclerc sem kifejezetten dúvad vagy technikai analfabéta, de az abroncsok kezelésével például eleinte meggyűlt a baja, és korrigálnia kellett a stílusán. Sainz egyik lehetséges sikerreceptje az, hogy nem a nyers erővel próbál csapattársa fölé kerekedni.

Az élmezőnybeli küzdelmet tekintve viszont fordított a helyzet, és ez a kettősség adja a közelgő együttműködés egyik pikantériáját: nem sok példa volt a történelemben olyanra, hogy egy élcsapat egy már nála versenyző potenciális szupersztárra épített, és állandó jelleggel leigazolt mellé egy több évvel idősebb és F1-ben tapasztaltabb pilótát kimondva-kimondatlanul segédnek. Ilyennek tekinthető JJ Lehto 1994-ben a Benettonnál Schumacher, Heinz-Harald Frentzen 1997-től a Williamsnél Jacques Villeneuve, Giancarlo Fisichella 2005-től a Renault-nál Alonso oldalán. Egyikből sem lett sikertörténet.

De ez miért predesztinálná Sainzot? Elvileg Hülkenbergnek is el kellett volna tipornia őt a Renault-nál, mégsem sikerült. Noha nem a látványos manőverek jutnak róla eszünkbe, küzdeni és előzni igenis tud, csak a kamerák nem mindig mutatták a közvetítésben, nem mimóza. A középmezőnyben ugyanúgy minden ezredmásodperc számít és szükség van a keménységre.

Döntő lesz 2021-ben, hogy az első komolyabb ütközeteknél hogyan reagál, egy nagyágyú ellen határozottan fellép-e a szabálytalanság határát súrolva, mint Leclerc Hamilton ellen védekezve az Olasz Nagydíjon. Magabiztos-e annyira, hogy felülbírálja a csapat valamely utasítását? Biztos él még az emlékezetében az egyik kellemetlen jelenetsor a debütáló szezonjából, amikor Szingapúrban a makacs Verstappen nem engedte őt el, és talán ez is befolyásolhatta kettejük további karrierjét.

Közhely, de a múlt nem befolyásolja, hogy Sainz milyen tempót diktált Leclerchez képest, rajta múlik, mit hoz ki a helyzetből. Még az is lehet, hogy úgy bizonyít a kétkedőknek, mint Button a McLarennél, Hamilton vagy Felipe Massa a Ferrarinál Räikkönen ellen. Hogy ne váljon Bottashoz hasonlóvá, a gyengébb napjaiból kell kihoznia a maximumot, és legyőznie ilyenkor is a csapattársát.