Társoldalunk:

Hamilton: kisfiúból rosszfiú? - Austini Görbe Tükör

2015.10.29. 11:42

A Mercedes immár háromszoros világbajnoka nem véletlenül vallja magát Ayrton Senna örökösének, de a kép azért árnyaltabb ennél. Rosbergnek mindenesetre sokkal dörzsöltebbnek kell lennie, ha nem akar végleg belefulladni a másodhegedűs szerepébe.

„Amit Hamilton tett, az túlment minden határon. Teljesen begolyózott. Ha az FIA nem bünteti meg, én már nem is értem ezt a világot. Egyszer minden viccnek véget kell vetni! Nem hagyhatjuk, hogy így vezessen, különben előbb vagy utóbb megöl valakit." Ez a felháborodott nyilatkozat – micsoda meglepetés! – nem mástól származik, mint Niki Laudától, Lewis Hamilton egyik közvetlen főnökétől a Mercedesnél.

43 nagydíjgyőzelem, három vb-cím: Hamilton végleg odaért a legnagyobbak közéForrás: Picture-Alliance/AFP/Hoch Zwei

Természetesen szó sincs arról, hogy a saját csapata aranytojást tojó tyúkja ellen intézte volna a kirohanást; mindez nem most hangzott el, hanem 2011 júniusában, a Kanadai Nagydíj után, amelyen az akkor még a McLarennél versenyző brit egy előzési kísérlet közben összeütközött a csapattársával, Jenson Buttonnal. Azt viszont jól mutatja, hogy a megítélése milyen széles skálán ingadozott, és mennyire hullámzó volt, amióta nyolc évvel ezelőtt, Fernando Alonso oldalán a Forma-1 porondjára lépett.

Hamilton soha nem csinált titkot belőle, hogy Ayrton Senna örökségét szeretné továbbvinni.

Ez egyes kritikusai szerint egyáltalán nem, míg mások szerint inkább túl jól sikerül neki, nemcsak gyorsaságban, hanem a sportszerűség határainak provokatív feszegetésében is átvéve a stafétát a példaképétől. A vasárnapi USA Nagydíj beszédes példa volt erre: a háromszoros világbajnokok exkluzív klubjába való belépése sem zajlott visszásságok nélkül, utólag ugyanis Hamilton magyarázkodásra kényszerült, amiért az első kanyarban összekoccant Nico Rosberggel. „Nicónak volt oka rá, hogy dühös legyen a manőver miatt" – vélte a Mercedes igazgatója, Toto Wolff. „Túl kemény volt, ezért muszáj lesz beszélnünk róla."

Gumicsont a vesztesnek? Hamiltonnak érthető módon esze ágában sem volt a csapattársa kínjain rágódni, és lényegében arra a nehezen vitatható álláspontra helyezkedett, hogy a győztesnek mindig igaza van. „Véleménye bárkinek lehet, de ennek nincs jelentősége, mert a versenyt én nyertem meg, ami nagyszerű érzés" – igyekezett rövidre zárni a vitát. A Wolff által emlegetett „beszélgetésre" pedig, tette hozzá, „semmi szükség nincs."

Hamilton nemcsak a saját generációjának, hanem minden bizonnyal a sport egész történetének is a leggyorsabb versenyzői közé tartozik.  

Az a Jim Clark-i könnyedség és elegancia, amellyel bármilyen körülmények között, látszólag erőfeszítés nélkül képes hozni az időeredményeket, egyértelműen tanúskodik erről. A körei soha nem izzadságszagúak; bár a közvetlen összehasonlítás lehetetlen, mert a technika az elmúlt harminc évben rengeteget változott, ebből a szempontból akár túl is szárnyalhatta Sennát, aki nem kérte, hanem ellentmondást nem tűrően követelte az autójától az engedelmességet.

Hamilton és Rosberg az austini első kanyarban: ennél nehezen lehetett volna közelebbForrás: Picture-Alliance/AFP/Hoch Zwei

Ám fennáll a veszélye, hogy Hamiltont végérvényesen balhés versenyzőként fogják elkönyvelni. A szintén háromszoros világbajnok Jackie Stewart, aki a maga idejében a biztonság élharcosaként az ellenkező végletet képviselte, már 2011 őszén, a Szingapúri Nagydíj után figyelmeztetette őt erre a veszélyre. „Ha a nagyok közé szeretne kerülni, nem keveredhet folyamatosan mindenféle incidensekbe. A legjobbak soha nem vezettek így" – jelentette ki. „Michael (Schumacher) is ugyanezzel a problémával küzdött, de az igazán nagyoknak, a Fangióknak, a Jim Clarkoknak, a Niki Laudáknak vagy nekem soha nem volt ennyi balesetük."

Stewart ugyanezt már Sennának is nyíltan felhánytorgatta az 1980-as évek végén, aminek az lett a következménye, hogy a brazil legenda szóba sem volt hajlandó állni vele évekig. De vajon igaza van-e Hamiltonnal kapcsolatban?

Látványos fejlődés

Azért hoztam fel a két esetet 2011-ből, mert azt az évet fordulópontnak érzem Hamilton pályafutásában. Kiváló regényt lehetne írni belőle, hiszen a mozgalmas sztorin – a nép egyszerű fiából dúsgazdag és sikeres híresség lesz – túl megvan benne a másik fontos kellék, a látványos és könnyen követhető jellemfejlődés is.

Hamilton a mentorával, Ron Dennisszel 2007-ben. Azóta hosszú utat járt beForrás: DPA/AFP/Gero Breloer

Hamilton csodagyerekként robbant be az F1-be, már a megérkezése előtt heves indulatokat váltva ki. Az első nagydíjának első kanyarjában kívülről körbeautózta az uralkodó világbajnokot, Fernando Alonsót, sőt az év végén kis híján megnyerte a vb-t is, nyilvánvaló tehetsége ellenére mégsem volt még „késztermék." A személyisége már csak a korából adódóan sem volt kiforrott, ezért nem kerülhette el, hogy a kamerák kereszttüzében vívja meg a felnőtté (és, tegyük hozzá, a híressé) válással járó harcokat. Ezt az árat kellett megfizetnie a korai bemutatkozásért és a gyors sikerekért.

Mindannyian láthattuk, ahogy megküzd a szülői tekintéllyel, nemcsak az édesapjáéval, hanem a mentoráéval, Ron Dennisével is.  

A lázadás mindkét esetben óhatatlanul szakítással végződött, és nyilván mindkettő fájdalmas volt. Hamilton azonban jól érezte, hogy egy idő után egészségtelen, ha a saját apja a menedzsere. A Dennisszel folytatott családi drámája sem maradt észrevétlen, gyakran tűnt a McLaren közmondásosan keményvonalas PR-gépezetébe került csavarnak. Aligha véletlen, hogy a szülői felügyelet alól kiszabadulva, a Mercedesnél az életmódjával és a külsejével folyamatosan próbálgatja a határokat, sőt még ahhoz is ragaszkodik, hogy a saját maga által tervezett baseball sapkákat viselhesse. Az önkifejezésének nem állhat útjába az arctalan vállalati identitás.

Azt hiszem, az önkifejezés szabadságának köszönhetően, annak a szabadságnak, hogy az lehetek, aki szeretnék lenni, jobban vezetek, mint valaha"  

– mondta az austini győzelme után. Egyre többet emlegeti a fiatalok inspirálásának fontosságát is, ami ugyancsak arra utal, hogy a következő életszakaszba lépett: már nem a legújabb generációhoz tartozik, és ennek tudatában van.

Amikor szembenézett önmagával

Az ide vezető hosszú útnak volt egy meghatározó szakasza 2011. Hamilton prüszkölve, lázadva, a kapálózásával a béklyóiba gabalyodva szenvedte végig azt a szezont, s bár megnyert három nagydíjat is a Red Bull-dominancia ellenében, a sajtó folyamatosan a balhéival volt tele. Kanadában Buttonnal ütközött, Monacóban Felipe Massával és Pastor Maldonadóval, Silverstone-ban, valamint Szingapúrban megint Massával, Spában Kamui Kobajasival, és még lehetne sorolni.

Az év végén csak 5. lett, jócskán lemaradva a csapattársától, ami se előtte, se utána nem fordult elő vele, és figyelemreméltó őszinteséggel el is ismerte, hogy Button jobb volt nála. „Jenson hihetetlen munkát végzett... Úgy érzem, az egész szezonban jobbat, mint én" – mondta. „A személyisége, az egész hozzáállása nagyon profi volt, és rendkívül kevés hibát vétett."

Spa 2011: Hamilton egy előzés után összeütközött Kobajasival, és a védőkorlátnak csapódottForrás: AFP/John Thys

Hamiltonnak ez a nyilatkozata jó példa még valamire. Az autóversenyzőket, főleg a profikat gyakran éri az a vád, hogy arrogánsak, nincs bennük semmi alázat, és képtelenek az önkritikára. Mindez csak a látszat. Igen, a riválisok előtt kikezdhetetlenül keménynek kell mutatkozniuk, önkritika nélkül azonban nem tudnának fejlődni, holott a kedvező adottságok még senkit nem tesznek nagy versenyzővé. Bitang nagy közhely, de igaz: aki nem látja be a hibáit, nem is fog törekedni a kijavításukra, márpedig akkor újra meg újra elköveti ugyanazokat. Biztosak lehetünk benne, hogy a nagyok legbelül akkor is tisztában vannak a hibáikkal, amikor széttárt karokkal eljátsszák az ártatlant. Ez éppúgy érvényes Hamiltonra, mint Vettelre, Alonsóra, Schumacherre vagy éppen Sennára.

A lényeg a kudarcok és a hibák feldolgozásának módjában van.

Az önkritika elengedhetetlen, de meg kell tartani benne az egészséges mértéket: nem válhat romboló önmarcangolássá.  

David Coulthard például rendkívül tehetséges volt, a sikerhez vezető utolsó lépéseket mégsem tudta megtenni – a McLarennél úgy vélték, többek között pont azért nem, mert az állandó, kényszeres önelemzés végül elbizonytalanította a saját képességeiben. Ennyire mélyre egy autóversenyző nem merészkedhet, de pályafutásának mélypontján Hamilton is közel kerülhetett hozzá.

A McLarent akkoriban irányító Martin Whitmarsh azt állította, számtalanszor figyelmeztette őt erre a veszélyre. „Nagyon analitikus személyiség, rendkívül komolyan veszi, hogy mindent a lehető legjobban kell csinálnia" – mondta négy évvel ezelőtt. „Túl kemény önmagához. Hosszú évek óta ismerem Lewist, már gokartos korában is ilyen volt. Ő így működik, ez a lélektana. Így motiválja önmagát."

Jobbak vagy rosszabbak a mostani versenyzők a régi nagyoknál?

Egy kis egocentrizmus segít, és az nem hiányzik Hamiltonból sem. A megpróbáltatások hatására végül nem roppant össze, hanem szembenézett önmagával, és elindultak benne azok a lelki folyamatok, amelyek végül ennyire magabiztos és teljes értékű versenyzővé tették. Persze belefutott közben zsákutcákba is. 2011-ben például elhatározta, hogy a Button-családhoz hasonló „boldog buborékot" teremt maga köré, és egy ideig rendszeresen cipelte a szeretteit a versenyekre, de erről később leszokott. Az idén már a Nicole Scherzingerrel való februári, a jelek szerint végleges szakítás sem billentette ki az egyensúlyából, holott az érzelmi élete korábban többször befolyásolta a pályán nyújtott teljesítményét is.

Megfizette a tanulópénzt

Sokakat irritál, hogy Hamilton a Forma-1-ben rögtön egy élcsapathoz került. Én ezt a felvetést igazságtalannak tartom, mert igenis megfizette a tanulópénzt, csak nem a szokásos módon: nem a pályafutása elején, hanem később, amikor a McLaren már gyengébb volt, például pont 2011-ben. Igen, már az első szezonjában majdnem, a másodikban pedig ténylegesen világbajnok lett, de a harmadik címét ugyanúgy a kilencedik teljes idényében szerezte, mint Stewart, Piquet és Schumacher.

Név 3. vb Összes vb-cím Ennyi csapattal
Sebastian Vettel 5. 4 1
Juan-Manuel Fangio 6. 5 4
Ayrton Senna 8. 3 1
Jackie Stewart 9. 3 1
Nelson Piquet 9. 3 2
Michael Schumacher 9. 7 2
Lewis Hamilton 9. 3 2
Jack Brabham 10. 3 2
Alain Prost 10. 4 2
Niki Lauda 11. 3 2

A táblázatot az alapján rendeztem, hogy az F1 legalább háromszoros világbajnokai hányadik lényegében teljes szezonjukban szerezték a harmadik vb-címüket (ezt tartalmazza a "3. vb" oszlopa)

Mellette szól még, hogy a szintén egy élcsapatnál (a Williamsnél) bemutatkozó Jacques Villeneuve-vel és Juan-Pablo Montoyával ellentétben képes volt új életet lehelni a pályafutásába, aztán egy második istállóval is világbajnok lett. Hárommal vagy többel ez egyébként még kizárólag Juan-Manuel Fangiónak sikerült – neki konkrétan néggyel –, de Stewartnak, Sennának és Vettelnek (eddig) csak eggyel.

Hamilton és Schumacher 2010-ben. Mindkettejük számára Senna volt a mintaForrás: AFP/Toshifumi Kitamura

Hamilton teljesítményét sincs okunk kevesebbre értékelni. Hogy a legjobb autóban ülve lett világbajnok? Ironikus módon annak idején ő is ezzel cikizte Vettelt, azt állítva, hogy nem szeretne olyan domináns helyzetben lenni, mint amilyenben vetélytársa a Red Bullnál volt. Ám igazság szerint rossz autóval lehetetlen megnyerni a vb-t, és az is nagyon ritkán fordult elő az F1 története során, hogy nem a legjobbal nyerték meg. Ehhez valamilyen különleges helyzet szükséges, mint amilyen mondjuk 1986-ban az volt, hogy Mansell és Piquet egymás torkát szorongatta a Williamsnél, ami a surranópályán játékba hozta Prostot. Fangio és Senna is a legjobb autókkal szerezte a címeit, szóval Hamiltonnak nincs miért szégyenkeznie. Futamokat pedig akkor is minden évben nyert, amikor nem a McLaren illetve a Mercedes volt az etalon.

Különben is, talán az ő hibája, hogy a Mercedesnek ekkora fölénye van?

Aki nem helyezkedik ügyesen, és nincs jókor jó helyen, az akkor sem lesz igazán sikeres, ha a képességei egyébként meglennének hozzá. Alonso tudna mesélni erről. És ugyanígy nem róható fel Hamiltonnak az sem, hogy ebbe a korba született, amikor a versenyzők teljesítményét a közvélemény egy része már kevésbé tartja hősiesnek. Vajon régen nem lett volna ilyen gyors? Nincs okunk ezt feltételezni róla.

Megosztó magánélet

A jellemformáló 2011-es szezon végén Hamilton levonta a tanulságot: „Az élet olyan, mint egy kirakósjáték, minden darabot a helyére kell tenni. A Forma-1-ben borzasztóan kiélezett harc zajlik, tökéletesen tiszta fejre van szükség. Élni-halni kell a sportért, semmi másnak nincs hely mellette. Ezért az a tervem, hogy minden mást kizárjak az életemből. A családomat nyilván nem, de minden olyasmit, ami elvonhatja a figyelmemet."

Az is Hamilton személyiségfejlődésének pikantériája, hogy végül nem ez a hozzáállás hozta meg számára az újabb sikereket. Épp ellenkezőleg: amióta átigazolt a Mercedeshez, és különösen az idén, miután a régóta várt második vb-cím megszerzésével érezhetően letett egy terhet, egyre színesebbé vált a magánélete. Újabb tetkók, kiszőkített haj, rapperszerelés, spontán éneklés egy bárban, nyilvános vonaglás Rihannával – míg egyeseket irritálnak Hamilton celebségének megnyilvánulásai, mások kifejezetten ezek miatt tudnak azonosulni vele.

Hamilton 2014-ben, itt még együtt Nicole-lal. A magánélete sokaknál kicsapja a biztosítékotForrás: AFP/Andrew Cowie

Legalábbis Bernie Ecclestone szeretné, ha így lenne, és Patrick Head, a Williams társalapítója sem lát benne semmi kivetnivalót. „Bernie már kritizált néhány korábbi világbajnokot azért, mert túlságosan befordultak, a Forma-1-en kívül nem éltek semmiféle nyilvános életet" – mutatott rá. „Lewisra ezt nem lehet rásütni, ezért szerintem használ a Forma-1 megítélésének. Jó látni, hogy ilyen."

Ahhoz, hogy megmozgassák a közönséget, a versenyzőknek természetesen nem feltétlenül kell más világsztárokkal kavarniuk, és tízkilós aranyláncot akasztaniuk a nyakukba. Michael Schumacher is rendkívül népszerű volt, pedig éppolyan elszántan óvta a magánéletét a nyilvánosság elől, mint az Ecclestone által emiatt bírált Sebastian Vettel és Nico Rosberg. De miért baj az, ha van más szín is a palettán? Amíg Hamilton az autóban a csúcsformáját hozza, senki nem szólhat bele, hogy mit művel a pályán kívül – aztán mindenki eldöntheti maga, hogy melyik versenyzővel azonosul. Akár szeretjük, akár nem, Hamilton mindenképpen a mezőny egy érdekes színfoltja.

Értékelhetjük úgy is, hogy most pótolja be mindazt, amit tinédzserként elmulasztott. Lázadás a szülők és a tekintély ellen, kísérletezés az önkifejezés legváltozatosabb formáival: ezen az életszakaszon a többség már fiatalabban átesik, de a feltörekvő autóversenyzőknek épp abban a korban kell a legfegyelmezettebbnek lenniük.

Ám ami a sportolói pályafutását illeti, Hamilton valószínűleg most van a csúcson.

Ha a teljesítménye még tovább javul, az már jelentős részben a felszabadultságának lesz köszönhető; miután a vb-címeket tekintve is utolérte, a nagydíjgyőzelmek számában pedig már Szocsiban megelőzte az idolját, Sennát, nem maradhatott benne semmilyen görcsös bizonyítási kényszer. Ez a hasznára lesz, mert amiatt nem aggódik, hogy elveszíti a motivációját. „Azzal születtem. A győzelemre nem lehet ráunni" – mondta az USA Nagydíj után. „A következő verseny mindig motiváló. Meg akarom nyerni, aztán így megy tovább és tovább."

Vettel lesz a cél

És persze egy erős ellenfélnél nincs inspirálóbb. Habár Hamilton számára kezdetben Alonso volt a mérce, akiről a McLarennél együtt töltött viharos év emlékeinek fakulásával a mai napig rendkívül jó véleménnyel van, valójában Vettellel tartoznak egy generációhoz. Csakhogy Alonsóval összehozta őket az a közös élmény is, hogy úgy érezték, a tejfelesszájú német a Red Bull technikai fölényének köszönhetően az ő sikereiket orozza el.

Hogy ez mennyire zavarta Hamiltont, azt szintén a sokat emlegetett 2011-ben árulta el.

Fiatalabban lett világbajnok, mint én, ezzel kiszorított a rekordok könyvéből"– mondta Vettelről. „Csak azt remélem, hogy a győzelmek számában nem előz meg túlságosan." Nos, emiatt felesleges volt aggódnia, mert most ő van hasonló helyzetben, mint Vettel 2010 és 2013 között, úgyhogy 43:42-re pillanatnyilag ő áll nyerésre. A párharcuk egyelőre összességében kiegyenlített.

Azóta persze megváltozhatott a gondolkodása, de Hamilton 2011-ben egyértelművé tette azt is, hogy a világbajnoki címek számát sem tartja mellékesnek.

Iszonyú nagy szívás lenne, ha nem nyernék egynél többet. Iszonyú nagy szívás"

– jelentette ki. „Úgy érezném, hogy elpocsékoltam egy csomó évet. Sokan azt hajtogatják, hogy a részvétel a lényeg, holott nem így van. Én győzni akarok. Azért vagyok itt. Csak ez érdekel, ez éltet. A második hely még nem annyira gáz, a harmadik-negyedik viszont már nem jó. Ennyi erővel versenyezhetnék a HRT-nél is, és lehetnék huszadik. Hát, arra képtelen lennék."

Hamilton és Vettel most épp bírják egymást, de ha kiéleződik a küzdelmük, kemény lélektani hadviselésre is lehet majd számítani közöttükForrás: Picture-Alliance/AFP/Hoch Zwei

Amióta elkezdte kiegyenlíteni a számlát, Hamilton viszonya Vettellel normalizálódott. Élvezet elhallgatni őket, amikor egymás mellé kerülnek a sajtótájékoztatókon, mert Vettel a szokása szerint folyamatosan ugratja a többieket, és Hamilton (Rosberggel ellentétben) már van annyira felszabadult, hogy vegye a lapot. Sőt, néha már kifejezetten ő kezdeményezi a heccelődést, ami korábban nem volt jellemző rá. „Őőő, csak megpróbálok még hosszabban beszélni, mint te akkoriban" – szakította meg Vettelhez fordulva a saját monológját, amikor a világbajnoki győzelemről merengve azt ecsetelte, hogy Senna utolérését követően már nem lebeg előtte semmilyen példa. „Még le vagy maradva!" – replikázott vigyorogva Vettel, és Hamilton készséggel elismerte, hogy „igen, azt hiszem."

A rivalizálásuknak jelenleg szokatlanul pozitív dinamikája van,

nem utolsósorban nyilván annak köszönhetően, hogy egyelőre nem is igazi rivalizálás: Vettel most épp a Hamiltonék által elhullajtott morzsákat csipegeti fel, komoly veszélyt nem jelent rájuk. A helyzet nem kiélezett közöttük, de a csapataik lehetőségeihez képest mindketten csúcsformában teljesítenek, és még évekig inspirálhatják egymást. „Nyugi, mindent meg fogok tenni, hogy ne nyerhess hetet!" – vágott közbe Hamilton, amikor a német megemlítette, hogy kettejüknek együtt van annyi vb-címe, mint Schumachernek. Vettel nem maradt adósa a válasszal: „Hát persze, próbáld csak meg!"

Igen, uraim, pontosan ezt szeretnénk látni!

Korrekt, vagy sem?

És akkor vissza is kanyarodtunk a cikk elején már felvetett kényes kérdéshez: rosszfiú-e a pályán Lewis Hamilton? Jogosan aggódott-e Stewart amiatt, hogy egy skatulyába kerül Sennával és Schumacherrel, akiket sokan a sötét oldalra, a kétes eszközöktől sem visszariadó versenyzők közé sorolnak?

Stewart nincs egyedül a véleményével. Négy évvel ezelőtt Emerson Fittipaldi is azt mondta, „Lewis kivételes tehetség, csak néha túl agresszív előzés közben. Nem baj, ha valakiben nagyon erősen dolgozik a harci szellem, de a többieket is tisztelnie kell." Ecclestone viszont azzal kelt Hamilton védelmére, hogy Senna elől is megtanultak lehúzódni a riválisai. „Lewisnak talán volt pár megkérdőjelezhető megmozdulása, ilyenek azonban mindenkinek vannak, csak a középmezőnnyel senki nem törődik. Nincs ebben semmi új."

Én úgy gondolom, hogy ebből a szempontból Hamilton jobb Sennánál és Schumachernél:

ügyesebben egyensúlyoz azon a keskeny határon, amely elválasztja egymástól az egyértelműen durva és a még éppen véleményes manővereket. Az ő orra alá nem tudunk dörgölni olyan ordító otrombaságokat, mint Senna lökdösődései Alain Prosttal, vagy Schumacher ütközései Jacques Villeneuve-vel és Damon Hill-lel a világbajnoki döntőkön. Persze elképzelhető, hogy csak azért nem, mert Hamilton eddig nem került ennyire kiélezett helyzetbe. Lehet, hogy később ő is leesik a kötélről, de szerintem egyelőre nem tette meg.

Minél sikeresebb lesz, Hamilton annál inkább a maga oldalára állítja az egész MercedestForrás: Picture-Alliance/AFP/Hoch Zwei

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy soha nem követett el hibát, vagy soha nem volt a kelleténél erőszakosabb a riválisaival szemben. A kulcs azonban, amint Hamilton maga is vallja, a „kontrollált agresszió", és ennek Alonsóval együtt jelenleg ő a mestere. Amíg képes a határnak azon az oldalán maradni, amelyen megússza következmények nélkül, nehéz belekötni. Volt rá példa, hogy nem sikerült neki – mondjuk a 2008-as belgiumi győzelmétől megfosztották, miután még lendületből visszavette a helyét Kimi Räikkönentől egy kanyarlevágást követően –, de akkor sem veszélyeztette az ellenfelét. Ez pedig lényeges szempont.

Újabb csörte a Mercedesnél

Aztán itt volt ez a manővere Rosberg ellen az USA Nagydíj elején. A Mercedes kilátásba helyezett miatta egy dorgálást, nem ok nélkül: Hamilton az első kanyarban rendesen leterelte a csapattársát a pályáról. Ezt azzal magyarázta, hogy ő a belső íven volt, ahol a vizes aszfalt nem tapadt, ám ez kissé kétes indok, mert számítania kellett rá. „Nico haladt a jobban tapadó oldalon, viszont én voltam előrébb, úgyhogy az enyém volt az ív" – állította Hamilton. „Beestünk a kanyarba, elkezdtem elfordulni, de alulkormányzottan feléje sodródtam. Ő befordult, és összekoccantunk. Nem hiszem, hogy túl agresszív voltam. Elvégre én voltam belül, úgyhogy az enyém volt a kanyar."

Hamilton érvelése azért megkérdőjelezhető, mert a két Mercedes teljesen fej-fej mellett érkezett meg a kanyarba, és nincs olyan előírás, amely szerint a belül haladónak joga van kiszorítani a kívül haladót. Ugyanakkor közvetlenül a rajt után a Sportszabályzat 20.3-as cikkelye sem érvényes, miszerint a védekező félnek egy autószélességnyi helyet kell hagynia a pálya szélétől, amikor visszahúzódik az ideális ívre. Hamilton tulajdonképpen a szabályok szürke zónáját használta ki, de értelmezhetjük úgy is, hogy azért terelte ki Rosberget a bukótérbe, mert túlcsúszott a kanyaron, amiért csakis ő volt a hibás.

Az incidens az első kanyarban. Hamilton volt belül, de Rosberget kiszorítani nem állt jogábanForrás: Origo

Bár ez elvileg nem lehetne szempont, a gyakorlatban többnyire az, így ha nem egyazon csapat két versenyzőjéről lett volna szó, könnyen lehet, hogy vizsgálatot indítottak volna az ügyben, hiszen Rosberg több pozíciót is vesztett. Ő maga mindenesetre meglepődött, hogy a sportfelügyelők nem tettek semmilyen lépést Hamilton ellen.

A kanyar közepénél én voltam előrébb, úgyhogy nekem volt jogom hozzá, erre ő belémjött"

– vélte Rosberg. „A koccanás a kormányt is keményen megütötte. Ez mindenképpen túl sok volt."

Minden szentnek maga felé hajlik a keze: azt is csak erős jóindulattal lehet kijelenteni, hogy bármelyikük „előrébb volt" a kanyar valamelyik pontján. Teljesen kerék-kerék mellett haladtak, ezért a szituáció még kevésbé volt egyértelmű, mint Szuzukában, ahol a csapattársa szintén leterelte a pályáról Rosberget a rajt után.

Hamilton azt is megúszta.

Az ő önbizalma minden egyes ilyen esettel nő, Rosbergé viszont csökken, mígnem aztán teljesen állandósul közöttük az alá-fölérendeltségi viszony.  

Félő, hogy már nagyon közel járunk ehhez, pedig a helyzet megfordításáért Rosbergnek tulajdonképpen csak keményen bele kellene állnia a védekezésbe a következő alkalommal. Ha akár Szuzukában, akár Austinban rendesen összeütköztek volna, Hamilton lett volna a hibás, de ő mostanra tudja, és habozás nélkül ki is használja, hogy Rosberg a békesség kedvéért inkább le fog menekülni a pályáról.

Ez még a tavalyi spái ütközésük utózöngéje: a Mercedesnek akkor sikerült úgy megfenyítenie Rosberget, hogy a kiélezett helyzetekben azóta sem nyerte vissza az önbizalmát, nem mer megkockáztatni egy újabb csattanást. Hamilton érzi és kihasználja ezt is, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy eleve ő a kíméletlenebb – már jóval a belgiumi incidens előtt, a bahreini párharcuk során megkóstolgatta Rosberget.

Gyerekkoruk óta együtt versenyeznek, de kutya-macska barátságban vannak. Az idén egyértelműen Hamilton teljesített jobban, de Rosbergnek szinte akkor sem jött össze semmi, amikor nem hibázottForrás: Presse Sports/Boue Sebastien

Amikor az USA Nagydíj után megkérdezték, hogy rosszfiúnak kell-e lenni a győzelemhez, ő viszont jófiú, Rosberg kissé tanácstalanul azt felelte: „Nem tudom. A 2015-ös szezonom nem emiatt alakult így." Ez talán igaz, de ettől függetlenül egy olyan kemény rivális ellen, mint amilyen Hamilton, ezzel a kínosan korrekt mentalitással soha nem lesz világbajnok.

A végső sikerhez kell egy kis csibészség, és igen, némi dörzsöltség is.

Nem állítom, hogy minden világbajnok gazfickó volt – Clark vagy Stewart biztosan nem volt az –, de a Forma-1 már harminc-negyven éve nem az úriemberek sportja. Piquet, Senna, Mansell, Schumacher, Alonso; egyikük sem az előzékenységéről volt híres. Oké, van pár üdítő kivétel, akit nem rúgnának ki páros lábbal egy illemtan óráról, mondjuk Button, de nem ez a tipikus. Különben meg a hőskorban is akadtak Nino Farinák, akik fontosabbnak tartották a győzelmet a galantériánál.

A vicc az, hogy Rosberg ezúttal nem akarta hagyni magát. „Hiszen védekeztem! Pont ezért ütköztünk össze, és ezért sodródtam le a pályáról" – mondta. Később visszavette a helyét, miután győztesen került ki a Red Bullokkal folytatott csetepatéból, szemfülesen megelőzve őket a VSC-fázis végén. Mindkét bokszkiállását követően gyorsabb volt Hamiltonnál is, akit a 18. körben meg is előzött a pályán, ironikus módon először az elmúlt két szezon során – ez lehetett volna az eddigi legszebb győzelme. Legalább részben helyreállíthatta volna vele az önbizalmát, ehelyett azonban 8 körrel a leintés előtt megcsúszott egy még nedves folton, és újra Hamilton mögé került. Íme, a végső csapás.

Lehangolóan frappáns befejezése volt ez egy olyan világbajnoki küzdelemnek, amelyben Rosbergnek semmi sem jött össze igazán. Sokan mások is lesodródtak a pályáról a verseny alatt, köztük Ricciardo és Kvjat, de ő pont akkor, amikor Hamilton ott loholt közvetlenül a sarkában. Most nyalogathatja az újabb sebeit; a sapkahajigálós műbalhé volt a legkisebb gondja. Egyre nehezebb lesz felállnia a padlóról.

Felesleges a péntek?

Az USA Nagydíj annak ellenére az elmúlt időszak egyik legfordulatosabb versenye volt, hogy a végén a papírforma érvényesült. Miután a péntek délutáni szabadedzést törölni kellett, az időmérőt pedig át kellett csúsztatni a verseny délelőttjére az ítéletidő miatt, megint felvetődött, hogy

a küzdelemnek jót tesz, ha a csapatoknak kevesebb idejük van a felkészülésre.

Kimi Räikkönen sem bánná, ha a nagydíjhétvégéket kétnaposra rövidítenék, és mindhárom szabadedzést szombaton rendeznék meg. „Néha úgysem tudunk kimenni a pályára, mert nincs elég gumink, vagy spórolnunk kell a motorokkal" – mutatott rá. „Emiatt a nézők alig látnak autókat, pedig azért jönnek el, hogy versenyzést lássanak. Könnyedén bele lehetne sűríteni a programot két napba, ez most is bebizonyosodott."

Az USA Nagydíj valószínűleg inkább az esőnek, semmit a rövid felkészülési időnek köszönhetően alakult a szokásosnál fordulatosabbanForrás: Picture-Alliance/AFP/Hoch Zwei

Ebben van ráció: a kétnapos hétvégék a csapatoknak is olcsóbbak lennének, és a pályára kilátogató nézőknek sem kellene szabadnapot kivenniük pénteken. Mások még tovább mentek, és egynapos nagydíjakról kezdtek beszélni. Szerintük Austin azt támasztotta alá, hogy a rövidebb felkészülési idő kiszámíthatatlanabbá teszi a versenyeket.

Habár a pörgősebb, rövidebb rendezvények kétségkívül megfelelnének a korszellemnek, és hozzájárulhatnának a Forma-1 megújulásához, az ilyen következtetésekkel csínján célszerű bánni.

Az USA Nagydíj eredendően nem a lerövidített programnak, hanem egyszerűen a változékony pályaviszonyoknak köszönhetően lett ennyire izgalmas;  

persze, lehetett szerepe annak is, hogy a csapatoknak nem voltak konkrét adataik például az intermediate/slick váltópontokról, de a részben vagy teljesen esős futamok szinte mindig fordulatosak, ez nem újdonság. Amint felszáradt a pálya, lényegében megint a szokásos erőviszonyok érvényesültek.

Ne legyenek illúzióink, az egy- vagy kétnapos nagydíjhétvégére ugyanolyan alaposan felkészülnének a csapatok, mint a mostaniakra. Kicsit más módszerek kerülnének az előtérbe – a hatékonyabb szimuláció lenne a nyerő –, de hamar kialakulna az új szempontrendszernek megfelelő erősorrend. Az átszervezés inkább a pilóták dolgát nehezítené meg, mert kevesebb idejük lenne a pályán, élesben gyakorolni, amire nem mindenkinek van egyformán szüksége.

A fáma szerint például Hamilton ösztönösebb tehetség Rosbergnél, az elmúlt három alkalommal, amikor az eső megzavarta a felkészülést, és elvileg kevesebb adattal kellett nekivágni az időmérőnek, mégis a német kaparintotta meg a pole-t. Ez legalábbis elgondolkodtató, és azt sugallja, hogy a kevesebb edzés okozhatna némi átrendeződést.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!