Társoldalunk:

Rászolgált-e Vettel az utálatra? - Koreai Görbe Tükör

2013.10.09. 13:02

Csak az autója miatt nyer? Nem tud előzni? Csal a Red Bull? Egyenként kivesézzük az ellene felmerült vádpontokat.

Miért fütyülik ki a dobogón Sebastian Vettelt? A Forma-1-es paddock éppenséggel nem az a világ, ahol ne tudná mindenki csípőből tüzelve kifejteni a véleményét jóformán bármilyen témáról, ha ért hozzá, ha nem, erre a találós kérdésre mégsem szolgált senki elfogadható válasszal. Unják a fölényét? Ellenszenvessé vált a malajziai csapatutasítás megtagadása miatt? Úgy érzik, nem érdemli meg a sikereit? Nem csupán szokatlan, hanem egyenesen groteszk, ahogy a sport máskor ex cathedra nyilatkozó hangadói tanácstalanul adogatják tovább egymásnak a mikrofont. Tényleg, miért?

Kényes téma; csínján kell vele bánni. Nyilván mindkét félnek megvan rá az azonnal tálalható mirelit válasza, melyet egy szimpla ellenkezéssel szinte már feltételes reflexként lehet előcsalni belőlük. Ám ezeket csak a zsigeri indulat szüli, és pontosan ennyit is érnek: gondolkodás nélkül egymás fejéhez vághatók a vita hevében. Ahhoz, hogy kibogozzuk Vettel népszerűtlenségének talányát, több kell a végletekig leegyszerűsített sablonoknál.

Vettel már az F1 történetének legsikeresebb versenyzők között van, a többség a jelek szerint mégsem szeretiForrás: Red Bull

A paddock lakói számára ugyanis talány ez a javából. Mégpedig igencsak tanulságos, mert jól mutatja, hogy a pályán belülről és a pályán kívülről mennyire eltérő szögben látszik a Forma-1, különös tekintettel a szereplőire. Az újságírókban, akik rendszeresen találkoznak velük személyesen is, sokszor teljesen más benyomás alakul ki a versenyzőkről, mint a sportot főként a tévén keresztül követő nézőkben, és a különbség néha kifejezetten mellbevágó. Felesleges tagadni, hogy ez jórészt a mi hibánk, hiszen a közönséghez minden kizárólag a sajtón átszitálva jut el - a pálya mellől csak elsuhanó autókat látni, a rendezés kikerülhetetlen önkényessége révén pedig már egy kommentár nélküli tévéközvetítés is rendkívül erős szűrő -, és senki mást nem okolhatunk érte, ha nem vagyunk képesek torzításmentesen átadni az általunk érzékelt képet. Amely persze, ez tény, ugyancsak szubjektív.

Aki azonban úgy hiszi, hogy a sajtó nélkül is tud tájékozódni az F1-ről, az álomvilágban él. Még az évtizedek óta minden egyes versenyre elutazó újságírók is olvassák a szaksajtót és nézik a tévét, egész egyszerűen azért, mert hiába vannak ott a helyszínen, a nagydíjhétvége folyamán nem lehetnek jelen az összes csapat és pilóta gyakran egy időben tartott sajtótájékoztatóin, a nem kollektív találkozókról már nem is beszélve.

Vettel bizonyos értelemben Michael Schumacher fordítottja. Bár Schumacher is komoly indulatokat váltott ki, és sokan szenvedélyesen szurkoltak ellene, a megfellebbezhetetlen Ferrari-uralom tetőpontján sem fütyülték ki a dobogón, a világ minden pontján rengeteg hódolója volt. A népszerűsége végig töretlen maradt. Az újságírók többsége viszont nem kedvelte különösebben, részint távolságtartó viselkedése, részint pedig a stiklijei miatt, vagy éppen azért, mert öt éven át tartó fölénye piszokul megnehezítette a dolgukat: ha fordulatos és többszereplős a világbajnokság, sokkal könnyebb lekötni a nézők/olvasók figyelmét. Schumachert a dobogón ritkán fütyülték ki, annál inkább a sajtóteremben, ahol rendre ováció tört ki, ha netán kiesett.

Ő tehát népszerű volt a közönség, és népszerűtlen a sajtó körében, Vettellel viszont épp fordítva áll a helyzet. Az újságírók azért nem értik, hogy az embereknek mi kifogásuk van ellene, mert ők a paddockban egy kifejezetten barátságos, kommunikatív, készséges, udvarias, jó humorú és a korához képest szokatlanul érett sráccal szoktak találkozni, egy olyan világbajnokkal, aki a változatosság kedvéért végre egyáltalán nem tűnik arrogánsnak, és a negyedik vb-cím küszöbén is két lábbal áll a földön. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de így van. Bármilyen kozmopolita sport a Forma-1, és politikailag bármennyire nem korrekt feszegetni ezt, a felszín alatt bizony rejtőznek nemzeti ellentétek, ám Vettelnek többnyire még a brit újságírók Schumacherrel szemben finoman szólva előítéletes kemény magja is megbocsátja, hogy német. Azokban, akik személyesen nem ismerik, mégis látványosan más benyomás alakult ki róla. Elgondolkodtató. Mindenesetre szinte már komikus, ahogy a tévékommentátorok a közvetítések alatt elveszetten próbálják találgatni, hogy a nézőknek tulajdonképpen mi bajuk van vele. Végül mindig ugyanaz a néhány vádpont merül fel vele szemben, úgyhogy ezeket érdemes higgadtan egyenként, pontról pontra mérlegelni.

1. Mert csak az autója miatt nyer

Ez az egyik leggyakoribb, és egyben az egyik legnehezebben értelmezhető vád, amit fel szoktak hozni Vettel ellen. Mégis mit jelent az, hogy "csak az autója miatt" nyer valaki? Ha engem ültetnének be abba a Red Bullba, vajon világbajnok lennék vele? Én szeretnék a legjobban igennel felelni erre, de nem szívesen nevettetném ki magam. Akkor hol a határ? Talán úgy értjük, hogy a mezőnyből bárki képes lenne győzelemre vezetni a Red Bullt? Mert ha igen, ez bizonyíthatóan tévedés. Mark Webber például rendre a 3., megint a 3., majd a 6. helyen végzett az összetettben ugyanazzal az autóval, pedig ő sem kutyaütő. Aki máris felkapta a vizet, hogy ácsi, Webber és Vettel számára nem voltak azonosan a feltételek, az tartogassa későbbre a puskaporát: nyugalom, még erre a kérdésre is sor kerül!

Tény, hogy egy technikai sportban ember és gép teljesítményét szétválasztani a lehetetlennel határos. Szerencsésebb lenne azonban ember és gép helyett pilótáról és csapatról beszélni, mert a gép voltaképpen nem más, mint a csillogó testet öltött csapatmunka. A Red Bullt nem a földönkívüliek hagyták Milton Keynesben, hanem az ott dolgozó mérnökök, technikusok, szerelők álmodták és építették meg a legapróbb csavarig, vagyis távolról sem egy jéghideg, lelketlen masina, hanem éppenséggel az emberi fantázia, kreativitás és szenvedély egyik csúcsteljesítménye. Ugyanez érvényes a Ferrarira, a Lotusra, a McLarenre és az összes többi autóra is. Aki ezt nem látja, annak ugyanolyan nehéz - és felesleges - elmagyarázni, mint azt, hogy mi a szép Raffaello festményeiben. Mindössze arra akarok kilyukadni, hogy Vettel Red Bullja nem csak úgy lett a semmiből, hanem az a csapat, az a gépezet teremtette meg, amelynek ő is az egyik csavarja. A Red Bull nem készen kapta, hanem kiharcolta a fölényét.

Tény: a Forma-1 története során ad absurdum sem rossz autó, sem rossz versenyző nem nyert világbajnokságot. Ha a vb-győztes autót rossznak tartjuk, akkor mégis milyen lehet a többi? Kivételes alkalmakkor előfordult, hogy nem a leggyorsabb autóval lett valaki világbajnok, de ehhez a nagy számok törvényének megfelelően mindig különleges körülményekre volt szükség. 2007-ben például, amikor Kimi Räikkönen egyetlen ponttal Fernando Alonso és Lewis Hamilton előtt zárta az évet, az lehetett a benyomásunk, hogy a McLaren volt a leggyorsabb - pedig a Ferrari több pole pozíciót szerzett. Cserébe Räikkönen két évvel korábban egy látszólag gyorsabb, de megbízhatatlanabb McLarennel szenvedett vereséget a renault-s Alonsótól, holott a két csapatnak valójában ugyanannyi pole-ja volt.

Egyébként, bár ezt ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni, akkor Alonsót kiáltották ki a közellenségnek, őt vádolták folyamatosan azzal, hogy csak az autója miatt nyer, és Räikkönen jobban megérdemelné a címet. Ez a fanyalgók ezerszer kijátszott aduásza: a győztesre semmibe nem kerül rásütni a személyes érdemeit csorbító technikai fölény bélyegét. Pedig Juan-Manuel Fangio vagy Jim Clark eredményeit szokás megkérdőjelezni amiatt, hogy a legjobb autóban ültek?

Tény az is, hogy egy Marussiával Vettel sem lenne világbajnok. Na és? Mégis mit bizonyít ez? Alonso sem lenne az. Igen, az autósportban, ahogy a nevében is szerepel, tisztességes autó kell a győzelemhez. A szintén divatos, mi több, mára közhelyessé fajult "de megnézném őket egyforma autóban!" felkiáltás teljesen értelmetlen. Akit ez érdekel, nézhet márkakupákat. Még ha a nézők többségét nem is hozzák lázba a technikai finomságok, a Forma-1 vonzereje végső soron arra vezethető vissza, hogy a csapatok (jelenleg az összes, régebben csak egy részük) önálló konstruktőrök. Minden téren ez tette lehetővé a fejlődést, az ebbe kódolt versenyhelyzet emelte a mai szintre a színvonalat. Másrészt az eltérő beállításokkal és szervizháttérrel eredendően egyforma autók között is óriásira nőhet a különbség. A GP2-ben például mindenki ugyanazzal a Renault-motoros Dallarával versenyez, a szingapúri időmérőn mégis 1,6 másodperc választotta el egymástól az első tíz helyezettet, míg az F1 időmérőjének első etapjában csak 1,3 - pedig ott hatféle autóról volt szó. A csapatok és a pilóták profizmusának hála az F1-ben a technikai sokszínűség ellenére is kisebbek az eltérések, mint sok márkakupában. Az már más kérdés, hogy mivel ugyanezért mindenki közelebb jár a határokhoz, a csekélyebb különbségeket is nehezebb lehet áthidalni.

Ha Alonso és Vettel Szuzukában helyet cserélne, először valószínűleg mindketten kevesebbet tudnának kihozni a Red Bullból, illetve a Ferrariból, mint előzőleg a másik. Már régen nem elég bepattanni az alánk gurított autóba, élvezettel elvezetgetni, diadalittasan szétlocsolni a pezsgőt a dobogó tetején, aztán csajozni a strandon, amíg nem utazunk a következő futam helyszínére. A versenyzőnek tökéletesen össze kell hangolódnia az autójával meg a csapatával - ez az egyik legfőbb kihívás, és időbe telik megvalósítani. Gyorsan vezetni sokan képesek, vezéregyéniségként motiválni a környezetüket annál kevesebben. A Vettelre szabott Red Bull alighanem ugyanúgy nem feküdne Alonsónak, mint Vettelnek az Alonsóra optimalizált Ferrari. Előbb magukhoz kellene igazítaniuk - de akkor az már nem is lenne ugyanaz az autó...

2. Mert nem érdemli meg a fölényét

Lehet hallani olyan véleményt is, hogy Vettel egy középszerű versenyző egy kiemelkedő autóban, ezért csak véletlenül belecsöppent egy privilegizált helyzetbe. Ennek nincs semmi alapja. A Vettelre váró fényes jövő már jóval a Forma-1 előtt körvonalazódni kezdett, amikor a teljesítményével felhívta magára a figyelmet a Formula BMW-ben, az F3 Euroseries-ben, aztán a WSR-ben. Aki követi az utánpótlás-sorozatokat, annak éppúgy egyértelmű volt, hogy egy születőben lévő csillag fejlődését látja, mint Lewis Hamilton vagy Nico Hülkenberg esetében. Ők hárman emelkedtek ki igazán a generációjuk tagjai közül, ezért senkit nem érhetett meglepetésként, hogy Vettel eljutott a Forma-1-ig.

Azt sem mondhatjuk, hogy nem szolgálta le a tanulóéveit, vagyis túl hamar kapott a világbajnoki győzelemre alkalmas autót. Vannak ugyan, akiknek különösen sokat kellett várniuk a sikerre - Mika Häkkinen juthat az eszünkbe -, Vettel azonban a negyedik szezonjában szerezte meg az első vb-címét, akárcsak Schumacher, míg például Alonso és Ayrton Senna az ötödikben. És az első kettővel ellentétben Vettel nem egy, hanem két másik csapatnál fordult meg, mielőtt oda került, ahol harcolhatott a világbajnokságért. A sikere nem volt kirívóan korai.

Azon eleve lehet vitatkozni, hogy egy versenyző megérdemelheti-e egyáltalán a technikai fölényét. Vannak, akik az átlagnál jobban kiveszik a részüket a fejlesztésekből, de ők is legfeljebb iránymutatást képesek nyújtani a mérnököknek (és a modern szimulációk korában ez is egyre nehezebb), konkrét alkatrészeket azonban már egyikük sem tervez, ahogy anno Jack Brabham. Vettel tehát ugyanúgy ki van szolgáltatva a csapatának, mint Räikkönen vagy Alonso. Különbséget legfeljebb abban lehet találni, hogy a kötelező eligazításokon való részvételen túl ki mennyire vesz részt a hétköznapi munkában, a jelenlétével és a lelkesedésével motiválva a kollégáit, márpedig ebből a szempontból Vettel a Schumacher-féle munkaholista irányzat követője: minden követ megmozgat. Ugyanez köztudottan nem mondható el például Räikkönenről, akit a Ferraritól épp emiatt küldtek el, s aki ezen az alapon kevésbé érdemelne ütőképes autót, mint Vettel.

Ám ez a vita valójában értelmetlen, mert más szögből érdemes nézni az egészet: a jó autót egyszerűen az érdemli meg, aki győzni tud vele. Igen, Alonso, Räikkönen és Lewis Hamilton is megérdemelné, hogy egy Red Bull-szintű autót vezethessen, de nevetséges lenne Vettelt hibáztatni azért, mert történetesen nem ők ülnek benne.

3. Mert csak a pole-ból képes nyerni

Sokan felhozzák Vettel ellen, hogy szinte az összes győzelmét az első rajtkockából aratja. Ez kétségtelen: 34 futamot nyert meg, ebből 24-et az élről indulva, és mindössze kettőt (a tavalyi Szingapúri és a 2010-es Malajziai Nagydíjat) nem az első rajtsorból. Csakhogy ez alapján óriási logikai hiba levonni azt a következtetést, hogy hátrébbról nem lenne képes érvényesülni, vagy a mezőnyben folytatott harc nem az erőssége.

Vettel nem azért nyer mindig a pole-ből, mert máshonnan nem tud, hanem azért, mert általában onnan rajtol. Hogy miért? Azért, mert az időmérőn rendszerint ő végez az élen. Lássuk be, ezt azért elég vicces lenne felrónunk neki, mivel az időmérőn definíció szerint mindenkinek az a célja, hogy megfussa a leggyorsabb kört. Vettelnek szombatonként talán szándékosan le kellene lassítania, hogy bebizonyítsa, hátrébbról is képes a győzelemre? Räikkönen sem jókedvében zuhan hátra a rajtrácson mostanság, mert vasárnap olyan remek móka az ügyesen időzített kerékcserékkel meg néhány rámenős előzéssel felszenvednie magát a dobogóra. Ha ő és az autója képes lenne rá, minden egyes versenyző pontosan azt csinálná, amit Vettel, vagyis megszerezné a pole-t, és onnan fölényes győzelmet aratna.

Valójában ez az egyik kulcsmomentum: Vettel és Alonso (de behelyettesíthetjük ide Räikkönent vagy Hamiltont is) eltérő versenyzési stílusa eredendően nem a személyiségük, hanem a helyzetük közötti különbségekből fakad. Ha ő ülne a Red Bullban, Alonso is ugyanúgy az első rajtkockából szórná a könnyednek tűnő győzelmeket, mint most Vettel, és Vettel ugyanúgy mindent megtenne, hogy előreverekedje magát a versenyeken, mint most Alonso. Persze biztosan nem nyújtanának teljesen egyforma teljesítményt. Lehet például, hogy Vettel kicsit előrébb kvalifikálná magát a Ferrarival, a rajtoknál viszont nem nyerne annyi pozíciót a tökéletes helyezkedés révén, bár ezek csak benyomások. A versenyzői énjük sajátosságai ilyen nüanszokban nyilvánulnának meg - az, hogy a futamaik milyen mintázatot követnek, elsősorban a lehetőségeiket, és csak másodsorban a vérmérsékletüket tükrözi. Ayrton Senna a 41 győzelméből 29-et aratott a pole-ból, ami egy hajszállal még Vettelénél is nagyobb arány, neki ezt mégsem hibájaként, hanem erényeként tartjuk számon, elismerve, hogy az időmérőkön fantasztikus teljesítményt nyújtott.

Az a Vettellel szemben szintén gyakran felhozott vád, hogy nem tud előzni, ugyanebbe a kalapba tartozik. Mégis mikor előzne, ha többnyire az élről rajtol? Másfelől, amikor szükség volt rá, megmutatta, hogy semmivel nem kevésbé rámenős, mint bármelyik ellenfele. A 2011-es Olasz Nagydíjon Alonsónak is a képébe vágta, hogy vele nem lehet lacafacázni, az újraindítás után félig a füvön előzve meg a gyors Curva Grandében keménykedő spanyolt, és tavaly Abu-Dzabiban - ahol a 24., azaz legutolsó helyről rajtolva lett 3. -, hasonlóan agresszívan kerülte meg Jenson Buttont, aki maga is elismerte, hogy a manővere bátor volt. És akkor a brazíliai idényzárót még nem is említettük: ott a vb-címe forgott kockán, az első körben elszenvedett drámai megpördülése után mégsem tört össze a nyomás alatt, hanem a mezőnyt végigelőzgetve visszakapaszkodott a végső győzelmet biztosító 6. helyre.

Könnyű a szerencsére fogni, hogy Abu-Dzabiban a kezére játszott a Safety Car, vagy az interlagosi káoszban senkivel nem ütközött össze, ami azonnal lenullázta volna az esélyeit. Ez mind igaz. Csakhogy a mázli éppúgy nem bűn, ahogy a pech sem erény, és az egyébként nehezen definiálható szerencse nélkül senki nem lehet sikeres. Räikkönennek legutóbb, Koreában talán nem volt mázlija a Safety Carral? Dehogynem; anélkül az előzőleg 26 másodperccel előtte autózó Romain Grosjean közelébe sem jutott volna. Ezt azonban nem lehet felróni neki, mert a kínálkozó alkalmakat - köztük Grosjean megingását az újraindításnál - ki is kellett használnia. Pontosan ettől a képességtől lesz jó versenyző valaki.

4. Mert unalmassá teszi a Forma-1-et

Ez a legérthetőbb, ugyanakkor egyszersmind a legabszurdabb is az összes vádpont közül. Érhető, hiszen a monoton fölény az azt élvező csapat/versenyző kivételével senkinek nem jó. A nézők elunják magukat, az újságokat kevesebben olvassák, és az érdeklődés csökkenése visszakézből végül számtalan fronton, például a szponzorokén is csapást mér a sportra. Magyarán a döntő többségnek nem áll érdekében. Viszont abszurd, hiszen a fölény miatt valójában mindenkit jogosan hibáztathatunk, csak éppen azt nem, aki kivívta. Neki pontosan ez volt a dolga; a többieké meg az, hogy megdöntsék az uralmát. Igen, jobb lenne, ha Vettel hagyná szóhoz jutni Alonsót, Hamiltont, Räikkönent meg a többieket, de mégis mit várunk tőle: jótékony céllal, a köz érdekében vegye el a gázt? Ami azt illeti, már régóta megteszi, csak épp nem nagylelkűségből, hanem azért, mert úgy vállalja a legkevesebb kockázatot, ha a versenyeken kiépíti a győzelemhez minimálisan szükséges előnyt, aztán tartja a biztonságos távolságot - sem nagyobbat, sem kisebbet. Szingapúrban kivételesen kénytelen volt tövig nyomni a gázt, láttuk is, hogy mi lett belőle.

A probléma mindazonáltal valós: a Red Bull uralmát muszáj megtörni valahogy. A 2000-es évek elején, amikor Schumacher öt éven át uralta a pályát a Ferrarival, a nézők jelentős része tényleg elfordult a Forma-1-től. Jövőre már a Vettel-korszak is épp ennyi ideje folytatódna, a végsőkig próbára téve az Alonso-, Hamilton-, Räikkönen- stb. szurkolók tűrőképességét, az egyszerűen csak egészséges változatosságra vágyókéról nem is beszélve. "Én együtt érzek a közönséggel, mert jól emlékszem azokra az időkre, amikor mindig Michael Schumacher nyert" - mondta Hamilton Koreában. "Reggelenként felkeltem megnézni a rajtot, aztán visszaaludtam, és csak a végén ébredtem fel újra, mert úgyis tudtam, mi fog történni. Biztos vagyok benne, hogy manapság is sokan így vannak vele."

Na igen. Van-e fény az alagút végén? Rengetegen bíznak benne, hogy a jövőre kezdődő turbókorszakban mindenki tiszta lappal fog indulni, ez azonban naivitásra vall. A 2009-es átfogó szabálymódosításokhoz hasonlóan most is átrendeződhet kissé a kép, ám mivel a siker nem a véletlenen, hanem a csapatok pénzügyi, technikai és humán erőforrásain múlik, aki eddig a legjobb volt, nagy valószínűséggel a legjobb is marad.

A Red Bullt leginkább a kemény mag szétrobbantásával, vagyis a kulcsfigurák elcsábításával lehetne kibillenteni az egyensúlyából. Igen ám, de Adrian Newey világossá tette, hogy nem vágyik máshová, és még Vettel sem áll készen a távozásra. Hajtogathatjuk, hogy addig nem fog meggyőzni minket a képességeiről, amíg nem bizonyít más csapatnál is, de őszintén: mi a helyében dobbantanánk a legmenőbb munkahelyről, ahol eszméletlenül sikeresek vagyunk, ráadásul jól is érezzük magunkat, az új kihívások elcsépelt eszménye kedvéért? Ábrándozás az élet megrontója... Nyugodtak lehetünk felőle, hogy Vettel előbb-utóbb ráun a családi kosztra, és más csapathoz szerződik - a Ferrarival már régen hírbe hozták -, ennek azonban még nem jött el az ideje. Miért tenné? Persze semmiképpen nem bujtogatni akarok, sőt, de ha tartósan folytatódik a füttykoncert, elképzelhető, hogy hamarabb meghozza a nagy döntést.

Kétségkívül öregbíti egy versenyző tekintélyét, ha több istálló színeiben is nyerni tud, de elhanyagolhatóan kevesen voltak, akik a hosszabb távú előnyökre játszva önként mentek át az adott pillanatban jobb csapattól egy rosszabbhoz. Igen, Schumacher így hagyta ott a Benettont, és szerződött át a Ferrarihoz két vb-címmel a zsebében (a legtöbben úgy vélik, 1997-ben simán újra nyert lett volna, ha marad), ő azonban a ritka kivételek egyike. Alonso szintén kétszeres világbajnokként váltott a Renault-ról a McLarenre, amely viszont akkoriban távolról sem volt olyan gyenge, mint a Ferrari Schumacher érkezése idején, Hamilton pedig nem tipikus okokból menekült el a McLarentől, és igazából szerencsésnek mondhatja magát, hogy a Mercedes meglepetésre azonnal jobbnak bizonyult.

A versenyzők részéről az a normálisnak tekinthető viselkedés, hogy mindig a legjobb csapathoz akarnak igazolni. Fangio híres volt arról, hogy végig ügyesen választott, jó érzékkel lavírozva az Alfa Romeo, a Maserati, a Mercedes meg a Ferrari között. Senna pedig mindhárom vb-címét McLaren-Hondával nyerte, amely ráadásul az összes évben a mezőny leggyorsabb autója is volt - miután pedig megszűnt annak lenni, ő azonnal átkívánkozott a Williamshez. Vajon ez levon a győzelmei értékéből?

Végül ne felejtsük el, hogy Vettel a Red Bull előtt két másik csapattal is megcsillogtatta a tehetségét. A BMW-hez a sérült Robert Kubica helyére beugorva azonnal pontot szerzett a 2007-es USA Nagydíjon, a Toro Rossóval pedig a következő évben egy bravúros győzelmet is aratott. Már most sem vághatjuk a fejéhez, hogy kizárólag a Red Bull-lal boldogul.

5. Mert a Red Bull csal

Nincs ebben semmi új: a kiemelkedően gyors autót építő istállóra mindig ráfogják, hogy valamilyen szabálytalan technikai trükkel jutott előnyhöz. Nincs olyan élcsapat a mezőnyben, amelyet még ne vádoltak volna meg csalással, és a Red Bullnak éppúgy kijutott ebből, mint annak idején a Ferrarinak. Illetve csak majdnem. A befújt diffúzor betiltása utáni fifikás motorvezérléssel kapcsolatos gyanú többször felütötte a fejét, és a megmagyarázhatatlanul hajló első vezetőszárny is sokáig bosszantotta a riválisokat. A vádaskodás mégsem durvult el annyira, mint a 2000-es évek elejének politikailag sokkal barátságtalanabb közegében, amikor a Ferrari és a McLaren között néha szabályos hidegháború dúlt.

Az elképesztően nagy szingapúri fölény ismét előhívta a szokásos csalós vádakatForrás: Red Bull

A csalás kifejezéssel a Forma-1-ben, ahol a csapatok dolga megtalálni a kiskapukat is, csínján kell bánni. Mi számít csalásnak? Az egyértelműen megítélhető eseteket mindenki kerüli, a szürke - nem elég pontosan szabályozott - területeket viszont mindenki igyekszik kihasználni. A fejlődést éppen az viszi előre, hogy a mérnökök a természetükből adódóan ugyanolyan intenzitással feszegetik a határokat a szabályok terén, mint a versenyzők odakint a pályán. Ez még nem csalás. A praktikus könyökszabály értelemszerűen az, hogy csak azt a kiskaput kell bezáratni, amit nem mi találtunk meg.

A Red Bullnak számtalan újítását betiltották, de ez éppenséggel nem azt bizonyítja, hogy a felsőbb hatalom elnéző lenne velük szemben. Sőt, ha a Brawn GP és a Toyota által a dupla diffúzorhoz szemtelenül kihasznált kiskaput nem minősíti törvényesnek az FIA, a Red Bull alighanem már 2009-ben világbajnok lesz. Idén viszont meglepően nagy a csend körülöttük, a kívülálló Giancarlo Minardit leszámítva senki nem vádolta őket illegális eszközök használatával.

Ha azt hisszük, mégis csalnak, azzal az ellenfeleiket - a Ferrarit, a McLarent, a Lotust, a Mercedest - nézzük leplezetlenül hülyének. Ők vajon miért nem veszik észre a turpisságot, ha egy Minardinak, aki évek óta nem járt a pálya mellett, azonnal feltűnik? Alighanem azért, mert nem tudnak semmibe belekötni a szabályzat szövege alapján. Lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, de a csapatok annyira paranoiásak egymással szemben, hogy már a leghalványabb gyanú esetén rohannak kérdezősködni az FIA-hez, és ez a folyamatos spicliskedés minden külső ellenőrzésnél hatékonyabban gondoskodik a szabályok betartásáról.

A Red Bull-lal szemben az emberek valószínűleg azért is különösen gyanakvóak, mert azt látják, hogy egy jöttment energiaital-gyártó cég alázza meg a gazdag történelmű élcsapatokat. Ám ez a puszta látszat: egy istállót az infrastruktúrája és a személyzete tesznek azzá, ami, és a Red Bullnál ugyanolyan rutinos, máshol nevelkedett szakemberek dolgoznak, mint a Ferrarinál vagy a McLarennél. Ne hagyjuk, hogy a matrica megtévesszen minket!

6. Mert Webbert elnyomták mellette

A McLaren 1988/89-ben sokkal durvább fölénnyel uralta a pályát, mint a Red Bull az elmúlt években, mégsem panaszkodott senki az unalom miatt, aminek tulajdonképpen egyetlen oka volt: a két csapattárs, Senna és Alain Prost vérre menő párharca. Vettelt viszont Schumacherrel hasonlóan azzal vádolják, hogy még az istállón belül sem volt ellenfele. Túlnyerte magát: az eredményei túl szépnek tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek.

Ezt a Pandora szelencéjét nem érdemes újra felnyitni. Rengetegszer kiveséztük a helyzetet mi is, és azóta nem került elő semmilyen új információ, amelynek fényében át kellene értékelnünk. Annyit azonban muszáj megjegyezni, hogy Mark Webber nagyságrendekkel jobb versenyző, mint amilyennek manapság tartani szokás, csak egy igazi klasszis mellett oly sok társához hasonlóan ő is elszürkült: a Bergerek, Fisichellák, Barrichellók és Kovalainenek balsorsára jutott. Túlságosan kikapott ahhoz, hogy a közvélemény elfogadja komoly mércének, ezzel paradox módon rontva Vettel megítélését is. Pedig előzőleg a mezőny egyik legnagyobb edzésmenőjének tartották, és még jól emlékszem, hogy a BMW sportprogramját irányító Mario Theissen - aki a Williamsnél együtt dolgozott vele - mennyire meglepődött, amikor az időmérőkön elkezdett kikapni Vetteltől. 2010 óta beszédes a közös mérlegük: 55-17 Vettel javára, az átlagos rajtpozíciójuk 2,7 illetve 4,6. Tulajdonképpen Webber szinte minden problémája ebből eredt, mert a versenyeknek eleve hátrányból vágott neki, és erre a botrányosan gyenge startjai rátettek egy további lapáttal. Idén már egyetlen időmérőn sem győzte le Vettelt.

Webber nyilván nem egy Prost, de azért jóval gyengébb mércét is el lehet képzelni valaki mellé. Akik pedig szentül hisznek benne, hogy végig technikai hátrányban volt, azokat nyilván az sem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy egyetlen csapat sem készít állandó jelleggel kétféle autót a versenyzőinek, hiszen ez már az alkatrészellátás terén is képtelen logisztikai rémálom volna.

Mindenesetre Vettel még fiatal; lesz alkalma más csapatnál, más csapattárs mellett is bizonyítani.

7. Mert csak

A Vettellel szembeni általános ellenszenv legfőbb oka persze - hogy végre mondjak valami igazán okosat is - a szimpátia hiánya. Azzal pedig felesleges vitába szállni. Lehet valakit nem szeretni, csak attól még illik fejet hajtani a teljesítménye előtt. A sikereit nem elismerni annyit tesz, mint az azokat lehetővé tévő feltételeket - a keretrendszerül szolgáló írott és íratlan szabályokat, tehát végső soron a sport egészét - megkérdőjelezni. A győztes kifütyülése, legyen az bárki Vetteltől Buttonig, egyet jelent magának a sportnak a kifütyülésével. Kivéve persze, ha az illető látványosan mások kárára, érdemtelenül került a dobogó tetejére, mint mondjuk Schumacher a 2002-es Osztrák Nagydíjon. Akkor őt is hangos pfújolás fogadta.

Mindenesetre érdekes kérdés, és ezzel frappánsan vissza is kanyarodtunk az elejére, hogy miért él ennyire más kép Vettelről a nézőkben, mint a vele rendszeresen találkozó újságírókban. Miután azt a fenti megjegyzést tette az unalmas versenyekről, és utólag visszaolvasta a nyilatkozatát, a Twitteren Hamilton is azt írta: "Úgy érzem, tisztáznom kell, hogy mire gondoltam. Seb nagyszerű bajnok! Ráadásul emberként is jó fej, vicces és szerény. Minden sikert megérdemel."

A szepangi csapatutasítás megtagadása ártott Vettel megítélésénekForrás: Red Bull

Vajon a malajziai csapatutasítások pökhendi megtagadása fordította ellene a közvéleményt? Az biztosan nem tett jót a megítélésének, mégpedig okkal, mert árulás volt, bár hozzá kell tenni, hogy hasonló helyzetben - a szezon elején, teljesen nyitott vb mellett - egy Schumacher, egy Senna vagy egy Alonso sem kushadt volna le a fenekére. Nem volt elegáns tőle az a gúnyos megjegyzés sem, hogy "Mark túl lassú. Állítsátok félre az utamból!" Igaz, nem volt benne semmi rendkívüli; másoktól is hallottunk ilyet már elégszer.

Beszédes, hogy amikor Vettel felállt a szepangi dobogó tetejére, senki nem fütyült, pedig tele volt a pálya Webber ausztrál szurkolóival. Gondolhatjuk, hogy még nem esett le nekik, mi is történt valójában, de Vettelt a következő, bahreini, majd a kanadai győzelme után sem hurrogták le. Noha ott hallottunk némi "Alonso" skandálást az ünneplés alatt, ebben nincs semmi meglepő, hiszen Montrealba Gilles Villeneuve óta a Ferrari jár haza. Vettelt először a monzai dobogón fütyülték ki, esetleg a belgiumin, ahol utólag már nem világos, hogy a fújolás neki vagy a Greenpeace kötélen leereszkedő aktivistáinak szólt. De mindenképpen túl sok idő telt el a malajziai botrány óta, semhogy azzal lehessen magyarázni a rá zúduló közutálatot.

Nyilván nem vált hasznára a pole-jai és győzelmei után felmutatott, hírhedté vált ujj sem. Talán ő maga sem emlékszik, hogy honnan jött ez a sokak által arrogánsnak tartott gesztus; először valószínűleg csak egy spontán mozdulat volt, amely később rajta ragadt. Már azzal is javíthatna a megítélésén, ha ezt elhagyná, mert az irritáló fölénye szimbólumává vált, ezért sokakat dühít.

Maga felé fordíthatja-e még Vettel az emberek szimpátiáját? Naná. Miután a Mercedesszel visszatért, Schumacherhez is pozitívan változott a közönség (és a sajtó) viszonya. Nem is olyan régen, a McLarenes időkben pedig az az Alonso volt az első számú közellenség, a saját csapatát eláruló, hisztis spanyol, akinek most Vettel ellenében jóformán mindenki szorít. Tanulságos.

Vettel előtt még hosszú pályafutás áll, várnak rá fordulatok bőven. Egy azonban borítékolható: amikor először elkezd vereségeket szenvedni, világszerte rengetegen bontanak majd pezsgőt. Nem hiába mondják, hogy a legszebb öröm a káröröm!

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!