Vágólapra másolva!
José Florián González, a Pampák Bikája örökre beírta magát a Ferrari legendái közé azzal, hogy ő aratta a csapat első Forma-1-es győzelmét. A nagy Juan Manuel Fangio barátja június 15-én, 90 évesen hunyt el. Eddig ő volt a legidősebb élő futamgyőztes...

Kvízműsorok játékosbúcsúztató feladványa lehetne a következő kérdés: ki aratta a Ferrari első győzelmét a Forma-1-ben? Válaszlehetőségként több név is kínálja magát az 1950-es évek nagy versenyzői közül. Juan Manuel Fangio? Nem, ő csak 1956-ban szerződött a Ferrarihoz. Az első világbajnok, aki egyébként olasz autót vezetett? Nem, Giuseppe Farina Alfa Romeóval jutott fel a csúcsra. Akkor talán a csapat első bajnoka, Alberto Ascari? Nem, nem is az övé lett ez a dicsőség, bár ő a Forma-1 1950-es születése előtt már kétségkívül nyert nagydíjakat a Ferrarival. A helyes megfejtés az argentin José Froilán González, aki az 1951-es Brit Nagydíjon, a silverstone-i pályán hajtotta végre a történelmi tettet.

José Froilán González az 1951-es Brit Nagydíjon történelmet írt, amikor az elsőt aratta a Ferrari 211 F1-es győzelme közül Forrás: Ferrari

González 1922. október 5-én született a Buenos Airestől nem messze fekvő Arrecifes nevű, mezőgazdasággal foglalkozó kisvárosban. Az akkori szokásoknak megfelelően nem gyerekkorától kezdve autóversenyzett, ahogy a mai pilóták többsége, első futamaira ugyanis csak 24 évesen, 1946-ban nevezett. Mivel a szülei ellenezték veszélyes szenvedélyét, eleinte kénytelen volt különféle álneveket használni. Mai szemmel nézve egyáltalán nem volt meg az alkata a versenyzéshez: 125 kilót nyomott, ezért az "El Cabezon", azaz a "Hájfej" gúnynevet kapta. Ismertebb becenevét, a "Pampák Bikáját", amelyet a vezetési stílusáról kapott, később aggatták rá.

Eleinte hazájában, Argentínában versenyzett, és a sikerek hatására úgy döntött, megpróbál magasabb szintre lépni. 1949-ben eladta első versenyautóját, az utcai autóját, meg egy teherautót, továbbá kölcsönt vett fel, hogy megvehessen egy régebbi fejlesztésű, de összességében erősebbnek számító Maseratit, amelyet korábban Farina vezetett. Ennek a volánja mögött is jól szerepelt, így 1950-ben már tagja lehetett az államilag támogatott Equipo Argentino csapatnak, és részt vehetett különböző európai versenyeken.

"1950 elején felhívott Don Francisco Borgonovo, az Argentin Automobil Klub Versenyzési Szakosztályának elnöke, és megkérdezte, hogy csatlakoznék-e az Európába küldött csapathoz, amelyet kiváló barátom és honfitársam, Juan Manuel Fangio vezetett. Természetesen igent mondtam, de nagyon szerencsétlen évem volt, és semmi feltűnőt nem értem el" - emlékezett vissza González egy régebbi interjúban, de ez azért nem egészen igaz: első Forma-1-es versenyén, Monacóban rögtön a harmadik rajthelyről indulhatott, csak a bajnoki címért harcoló két ásznál, Farinánál és Fangiónál volt lassabb az időmérőn. A futamon azonban belekeveredett abba az első körös tömegbalesetbe, melyet az okozott, hogy a tenger mellett kicsit vizes volt az út, és kiesett. (Egy másik forrás szerint viszont azért állt ki, mert rosszul zárták le az autóján a tanksapkát, és ettől a hátán égési sérüléseket is szenvedett.)

González nagy pillanatai a következő évben, 1951-ben jöttek el. Februárban egy privát Ferrarival kétszer is legyőzte a Mercedeseket Buenos Aires utcáin - ráadásul azokat nem kutyaütők vezették, hanem a korszak olyan klasszisai, mint Fangio, Hermann Lang és Karl Kling -, és ezzel felhívta magára a Ferrari figyelmét. Enzo Ferrari táviratban gratulált neki, majd a Reimsben megrendezett Francia Nagydíj előtt felkérte, hogy ugorjon be egyik versenyzőjének a helyére, aki megsérült egy másik futamon.

"Történt valami, ami megváltoztatta a sorsom. Nello Ugolini, a Ferrari csapat igazgatója megkérdezte, hogy tudnám-e vezetni az egyik autójukat, mivel Dorino Serafini megsérült a Mille Miglián. Ahogy később megtudtam, a felkérés magától Don Enzo Ferraritól jött" - mondta González. "Elképedtem, hogy egy ilyen kevés tapasztalttal rendelkező, 'mezei' pilóta feltűnt a nagy Ferrarinak."


"A megállapodás pillanatától kezdve olyan volt, mintha álmodnék, és még akkor sem hittem el, hogy a Ferrari ékszerét vezethetem, amikor elvittek a gyárba méretet venni rólam az üléshez és a pedálokhoz. Ideges és boldog voltam egyszerre, féltem is, mint egy földműves, akibe hirtelen beleszeret egy hercegnő."

Az argentin pilóta nagy küzdelemben az élre állt a futamon, de át kellett adnia az autóját a korábban kieső, rutinosabb Ascarinak - ez abban az időben bevett gyakorlat volt a csapatoknál, a fiatal González mégis eltűnődött, hogy helyesen döntött-e. "Azt hittem, valahol megbuktam Ferrari egyik rejtélyes tesztjén. Mégsem mondta meg senki, hogy hol" - árulta el. "Teljesen össze voltam zavarodva, amikor Enzo Ferrari hívatott."

"Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek a motorsport 'rettegett szörnyével', amikor beléptem az irodájába. Csak annyit tudtam kinyögni spanyolul, hogy 'jó reggelt', aztán szótlanul megálltam, azon gondolkodva, hogy miért is vagyok itt, és mi jön ezután. Don Enzo látta a zavarodottságomat, ezért kisegített egy mosollyal és egy kézfogással. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre gratulált ahhoz, amit Reimsben tettem." A Commendatore ezután szerződést kínált Gonzáleznek, aki elmondása szerint ezt el sem akarta hinni, és szinte alig emlékszik a részletekre, bármit aláírt volna elragadtatásában.

Immár a csapat hivatalos tagjaként utazott Silverstone-ba, a Brit Nagydíjra, ahol általános megdöbbenésre megszerezte az első rajtkockát. Főleg azok vakargathatták a fejüket, hogy ki ez a fickó, akik a hivatalos programfüzetben hiába keresték a nevét. Kicsit szerencséje is volt a pályát először egy bérautóval feltérképező Gonzáleznek, mivel a csütörtöki napon jegyzett időkön másnap, a vizes pályán senki sem tudott javítani.

A szombaton rendezett versenynek tehát ő vághatott neki az élről. A rajt előtt "céltalanul, zavartan bolyongtam, miközben néhány honfitársam próbált megnyugtatni. Hiába, mert nem tudtam rájuk figyelni" - mondta. Visszaemlékezése szerint saját magával beszélgetett, öt perccel a rajt előtt elrohant vécére, és egyre feszültebb lett minden alkalommal, amikor megszólaltak a start közeledtét jelző kürtök. "A rajtrács olyan volt nekem, mint Hádész, a motorok pedig a hangszerek egy pokolbeli koncerten" - emlékezett.

González (balról) és Fangio (jobbról) nem csupán vetélytársak, hanem közeli barátok is voltak

A rajtnál a kerekeit kipörgető González elvesztette az elsőséget, de kisvártatva visszaszerezte. A 90 körös verseny 10. körében hagyta, hogy Fangio megelőzze őt, mert nem akart keménykedni, és tudta, hogy úgyis mindkettejüknek be kell még állnia a bokszba üzemanyagért. Utána rátapadt honfitársa Maseratijára, s noha egyszer nekiment a pályát övező szalmabáláknak, ledolgozta a hátrányát, és a táv fele előtt egy körrel visszaelőzte Fangiót. A bokszkiállások után végül közel egyperces előnnyel szelte át a célvonalat.

Győzelme azt jelentette, hogy - a bajnokságba akkoriban beleszámító Indy500-akat figyelmen kívül hagyva - az Alfa Romeo az időmérő után a futamokon is elvesztette veretlenségét a Forma-1-ben. Mindenki Gonzálezt ünnepelte és ölelgette, felesége, barátai és szerelői mellett még az argentin nagykövet is. "Miután megálltam az autóval, kiemeltek belőle" - mesélte. "Néhány perccel később odavittek a királynő elé, aki gratulált, és a nyakamba akasztott egy babérkoszorút. Mindenfelől hangokat hallottam. Láttam, hogy néhányan megpróbálnak megérinteni, és mindenféle nyelven beszélnek hozzám, de egyiket sem értettem. Furcsa zene volt, de nagyon jólesett." A nemzeti himnusz lejátszásakor el is sírta magát.

González a történelmi sikerért egy ferraris logóval díszített aranyórát kapott ajándékba Enzo Ferraritól, és utána állítólag azon kevés kiváltságos közé került, akik bármikor, bejelentés és kopogás nélkül bemehettek a főnök irodájába. Enzo egyébként egy olyan aláírt fényképet rakatott az asztala mögé, amely a győzelmet ábrázolja. "Sok versenyt elfelejtettem, de 1951. július 14-e mindig frissen él az emlékeimben" - jelentette ki González, amikor két évtizeddel később részletesen mesélt a győzelméről. "Gyakran újra azoknak a kezeknek és a hangoknak a közepén találom magam, amikor becsukom a szemem. Látom, hallom őket magam körül."

Nem véletlen, hogy González leginkább erről a győzelemről vált ismertté, de azért nem állítható, hogy csak egyszeri fellángolása volt. A hátralévő három verseny mindegyikén dobogóra állhatott, így a bajnokságban harmadik lett, a következő ferraris szezonjában, 1954-ben pedig csak jó barátja, egyben esküvői tanúja, Fangio előzte meg őt.


Örök kérdés marad, hogy mire lett volna képes a tehetséges González, ha a körülmények kedvezőbben alakulnak számára. 1952-ben csak egyetlen F1-es nagydíjon tudott rajthoz állni, mivel az Alfa Romeo kivonulása miatt új csapatot kereső Fangióval együtt hiába tervezte, hogy a Maserati gyári alakulatával indul, ebből az első évben nem lett semmi, és 1953-ban, amikor végül beindult a projekt, még nem tudták legyőzni a Ferrarit. González 1954-ben visszatért Maranellóba, és a Silverstone-ban aratott újabb győzelem mellett begyűjtött két-két 2. és 3. helyet, így lett ezüstérmes a bajnokságban.

Ez lett a legjobb éve: a nyáron például volt egy olyan hathetes időszak, amikor különböző helyszíneken összesen hét autóversenyen állt rajthoz, és ötöt megnyert. A Brit Nagydíj mellett közéjük tartozott a Le Mans-i 24 órás viadal is, amelyen 15 órát vezetett, mert jobban ismerte az autót, mint váltótársa, a francia Maurice Trintignant.

1954 végén azonban két baleset után arra az elhatározásra jutott, hogy többé nem versenyez Európában. Az egyiket ő maga szenvedte el Dundrodban - egy edzésen kirepült az autójából, és több csigolyája, valamint a válla is megsérült -, a másikat pedig honfitársa, Onofre Marimón, aki életét vesztette a Nürburgringen. "Marimón balesete után hirtelen az egész család ellenem fordult. A feleségem, az apám és az anyám is azt akarta, hogy vonuljak vissza, és térjek haza Argentínába" - közölte González.

Ezután jobbára csak az argentínai Forma-1-es futamokon állt rajthoz - a kivételt az 1956-os Brit Nagydíj jelentette -, továbbá különböző dél-amerikai versenyeken vett részt. Visszavonulása után sokáig kapott meghívásokat különböző rendezvényekre, és a Ferrari többek között úgy tisztelgett a csapatnak aratott első győzelme előtt, hogy 2001-ben és 2011-ben (az 50, illetve 60 éves évfordulón) a csapat aktuális ásza, Michael Schumacher és Fernando Alonso bemutatóköröket tett meg González hajdani autójával Silverstone-ban.

González 90 évesen, idén június 15-én hunyt el. Sokáig ő volt a legidősebb élő nagydíjgyőztes, de ez a cím mostantól a háromszoros világbajnoké, a 87 éves Jack Brabhamé.

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!