Vágólapra másolva!
Nemrég indított portrésorozatunk következő részében a McLaren fiatalon elhunyt alapítóját, Bruce McLarent mutatjuk be. Az új-zélandi elsősorban sokszínűségével tűnt ki a mezőnyből, hiszen amellett, hogy saját tervezésű autóival útnak indította a Forma-1 második legrégebbi istállóját, versenyzőként is az élmezőnybe tartozott.

Nehéz röviden jellemezni minden idők második legeredményesebb istállójának alapítóját: Bruce McLaren egyszerre volt kiváló autóversenyző, leleményes mérnök és sikeres csapatvezető. Noha ő maga soha nem nyert világbajnoki címet, 32 éves korában bekövetkezett halála pedig megakadályozta abban, hogy saját csapata későbbi sikereinek tanúja legyen, neve az elmúlt évtizedekben összeforrt a győzelemmel. A McLaren tizenkét egyéni és nyolc konstruktőri világbajnoki címmel a háta mögött idén ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját.

Az 1937-ben, az új-zélandi Aucklandben született Bruce McLaren már kisgyermekként érdeklődni kezdett a járművek iránt. Szülei egy benzinkút és egy autószerelő-műhely tulajdonosai voltak, a kis Bruce minden szabadidejét a garázsban töltötte. Már ekkor eldöntötte, hogy autóversenyző lesz, kilencéves korában azonban úgy tűnt, le kell mondania erről az álomról. Megtámadta ugyanis a Perthes-kór, egy ritka gyermekkori betegség, amely a combcsontot és a csípőízületet érinti. Akkoriban ismert egyetlen kezelési módja a pihentetés volt, így McLarennek a következő két évet fekvő helyzetben kellett töltenie. Betegsége ráadásul nem tűnt el nyom nélkül: a bal lába rövidebb lett, mint a jobb, így élete végéig sántított.

McLaren felnőttként mégis képes volt pozitívumként gondolni a nehéz évekre, hiszen meggyőződése volt, hogy betegségének köszönheti híres türelmét, kitartását és elszántságát, ami hozzásegítette őt későbbi sikereihez. A hosszú kényszerpihenő alatt kezdett el komolyabban érdeklődni az autók működése iránt is, egyéb szórakozás híján tankönyveibe és különböző műszaki írásokba feledkezett.

"Tizenkét évesen nem sokan szeretnek iskolába járni, de mivel én rögbivel és úszással nem tudtam elvonni a figyelmemet, azon kaptam magam, hogy elmerültem a tanulmányaimban" - emlékezett vissza a kezdetekre.

Hamarosan a gyakorlatban is kamatoztathatta tudását, 15 éves korától ugyanis édesapja támogatásával rendszeresen indult helyi autóversenyeken. Nehezen törődött bele abba, hogy ellenfelei rendszerint gyorsabb technikával álltak rajthoz, így már ekkor hosszú órákat szánt arra, hogy autóit saját kezűleg módosítsa, fejlessze. A kétkezi munkát később, már sikeres versenyzőként és csapatvezetőként sem vetette meg, soha nem felejtette el, honnan indult. Nem szerette, amikor a Forma-1-et a csillogással, a temérdek pénzzel és a versenyzőket körülvevő gyönyörű nőkkel azonosították. "Ez nagyrészt baromság. Semmi csillogás nincs abban, hogy minden nap tizenkét órát dolgozunk, miközben olyan embereket próbálunk megelőzni, mint a zseniális Colin Chapman, vagy a vakmerő, hihetetlen munkabírással rendelkező Jack Brabham és John Surtees. Ez egyáltalán nem a csillogásról szól."

Bruce McLaren az 1970-es Spanyol Nagydíjon, Jaramában 2. lett az M14A-val. Versenyzőként nem tartotta magát olyan tehetségesnek, mint a legjobbakat Forrás: McLaren

Versenyzőként az 1958-as Új-Zélandi Nagydíj jelentette számára az áttörést. Bár a futam nem számított bele a Forma-1-es világbajnokságba, az akkori szokásoknak megfelelően több élversenyző is tiszteletét tette a szigetországi megmérettetésen. A Cooper F1-es csapatánál versenyző Brabham már egy évvel korábban felfigyelt a fiatal McLaren teljesítményére, így meggyőzte munkaadóját, hogy az 1958-as futamra biztosítson egy Forma-2-es Coopert az új-zélandi számára. McLaren versenye remekül sikerült, és még abban az évben áttette székhelyét Európába. Az 1958-as Német és Marokkói Nagydíjon már rajthoz állt a Cooper színeiben, és a következő hét F1-es szezont is ennél a csapatnál töltötte. A Coopernél három futamgyőzelmet aratott, és húsz dobogós helyezést szerzett.

Az 1959-es USA Nagydíjon 22 évesen és 104 naposan ő lett minden idők legfiatalabb futamgyőztese. Ezt a rekordot egyébként 44 évig senkinek sem sikerült megdöntenie, és McLaren még ma is az előkelő harmadik helyet foglalja el a listán Sebastian Vettel, valamint Fernando Alonso mögött.

Bár sikeres versenyzőnek számított (az 1960-as bajnokságban például a második helyen végzett), McLaren soha nem tartotta magát akkora tehetségnek, mint kortársai közül Jim Clarkot, Graham Hillt, John Surteest vagy éppen Brabhamet. Figyelme egyre inkább az autók tervezése felé fordult, a Coopernél azonban nem kapott elegendő teret ötletei megvalósításához. 1963-ben ezért - miközben a Forma-1-ben továbbra is a Cooper versenyzője maradt - Bruce McLaren Racing Team néven megalapította saját istállóját. Ettől kezdve nem csak versenyzőként és tervezőként, hanem üzletemberként is helyt kellett állnia.

McLaren nem szerette, ha az autósportot a csillogással és a szép nőket mágnesként vonzó, bonviván autóversenyzőkkel azonosítják Forrás: McLaren

McLaren az ausztrál Tasman Seriesben egy módosított Cooperrel debütált csapatával, a rangosnak számító széria bajnoki címét 1964-ben sikerült is megnyernie. Csapattársa az amerikai Timmy Mayer volt, akire kortársai szerint az F1-ben is fényes jövő várhatott volna. Az 1964-es idény utolsó futamán azonban. alig 26 évesen végzetes balesetet szenvedett. McLarent ez mélyen megrázta, állítólag azon is elgondolkozott, hogy nem indítja több versenyen csapatát. Ekkor azonban Timmy bátyja és menedzsere, Teddy Mayer felajánlotta az új-zélandinak, hogy segít az istálló vezetésében. Mayer egyre fontosabb szerepet töltött be a McLarennél, majd az alapító 1970-es halála után - Ron Dennis érkezéséig - ő lett a főnök.

McLaren az 1965-ös idény végén otthagyta a Coopert, és a következő Forma-1-es idényre már saját csapatával nevezett. Az első két szezonban főleg a szerencsétlen motorválasztás akadályozta meg abban, hogy komolyabb eredményeket érjen el.

Először azt a háromliteres Ford motort használták, amelyet eredetileg a teljesen más jellegű Indianapolis 500-as versenyre gyártottak, később pedig a Serenissima V8-as erőforrásaival próbálkoztak. Mindkét motor gyengének és rendkívül megbízhatatlannak bizonyult. McLarent elsősorban a gyakori meghibásodások bosszantották, hiszen alapelve volt, hogy egy sikeres autónak elsősorban megbízhatónak kell lennie. A megoldást a kemény munkában látta, a futamok között rengeteget tesztelte saját versenyautóit, igyekezett felfedni minden lehetséges hibaforrást. A Lotus legendás főnökénél, Colin Chapmannél jóval kevesebb kockázatot vállalt, inkább a biztonságra törekedett.

Miután az első két szezonban egyedül képviselte csapatát, McLaren az 1968-as idényre szerződtette honfitársát, a világbajnoki címvédő Denny Hulme-ot. Ennél is fontosabb változás volt, hogy a McLaren áttért az elkövetkezendő időszakban egyeduralkodóvá váló Cosworth DFV motorokra. Az új erőforrással felszerelt, narancssárga színekben pompázó M7A három nagydíjgyőzelmet aratott 1968-ban, a konstruktőri bajnokságban pedig a második helyen végeztek. A következő idényben mindössze egy versenyt sikerült nyerniük. McLaren a négykerék-meghajtású M9A-val kísérletezett, ezt az autót azonban csak a Brit Nagydíjon vetették be, mivel az új-zélandi szerint

McLaren sokoldalúságát bizonyítja, hogy időközben nem csak a Forma-1-ben, hanem a hosszútávú versenyeken és az Indy 500-on is hírnevet szerzett. 1966-ban a szintén új-zélandi Chris Amonnal megnyerte a Le Mans-i 24 órás versenyt egy Ford GT volánja mögött. A legrangosabb észak-amerikai sportautó-bajnokságnak számító Can-Am szériába már saját csapatával nevezett, itt 1967-től négy éven uralta a mezőnyt Hulme-mal, 1969-ben mind a tizenegy versenyt megnyerték. Az 1967-es M6A volt egyébként az első McLaren, amelyet narancssárgára festettek. Bruce a színválasztás okát sem titkolta: azt akarta, hogy autói az Egyesült Államokban akkoriban elterjedő színes televíziókon könnyen felismerhetőek legyenek.

Egy M7A 1968-ból. Saját csapatának színeiben McLaren egyetlen nagydíjgyőzelmet aratott, éppen ezzel a modellel Belgiumban. A McLaren hagyományos színe a narancssárga volt Forrás: McLaren

Az 1970-es Indy 500-as versenyre McLaren három autót nevezett, a tervek szerint ő maga, Hulme és Amon is elindult volna a versenyen. Miután Hulme az egyik edzésen megsérült, Amon pedig kezelhetetlen autója miatt lemondta a szereplést, McLaren is a távozás mellett döntött. A versenyre Peter Revsont és Carl Williamst nevezte, ő pedig visszautazott Európába, hogy Can-Am autóját tesztelje a goodwoodi versenypályán. Az általa tervezett M8D karosszériája azonban az egyik egyenesben levált az autóról, amely a leszorítóerő hiánya miatt a falnak csapódott. A 32 éves Bruce McLaren belehalt sérüléseibe.

Egyes források szerint ekkor már fontolgatta, hogy visszavonul a versenyzéstől, és inkább csapata irányítására koncentrál. Ezt állítólag felesége, Patty kérésére tette volna, akit egyre nagyobb aggodalommal töltöttek el az autóversenyzésben akkoriban rendkívül gyakori halálesetek.

Maga McLaren viszont soha nem tartotta értelmetlennek versenyzőtársai halálát, szerinte ők csak a kockázatvállalással együtt élhettek teljes életet. Az Autosport hasábjain 1964-ben, Timmy Mayer tragédiája után jelent meg az az írása, amellyel saját életét is tökéletesen jellemezte. "Azonnali halálának híre mindannyiunkat rettenetesen sokkolt, de vajon ő nem látott, tett és tanult-e többet ebben a néhány évben, mint sokan egy hosszú élet leforgása alatt? Valamit jól csinálni annyira fontos, hogy nem lehet ostobaságnak nevezni, ha a fejlődésre való törekvés közben halunk meg. Elpazarolnánk az életünket, ha semmihez sem kezdenénk a képességeinkkel - úgy gondolom, egy ember életét leginkább a teljesítményében, nem pedig az éveinek számában mérhetjük."

A McLarenek nem csupán az F1-ben, hanem más sorozatokban is sikeresek voltak. Ez egy M6B, a Can-Am sorozatban győztes M6A kereskedelmi forgalomba bocsátott változata Forrás: Wikipedia / Nathan Bittinger

Noha Bruce fektette le a McLaren sikereinek alapjait, az istálló csak a halála utáni évtizedekben vált a Forma-1 egyik meghatározó csapatává. Első világbajnoki címüket 1974-ben, Emerson Fittipaldi révén szerezték, a nyolcvanas-kilencvenes években, immár Ron Dennis vezetésével pedig hosszú évekig uralták a mezőnyt. A Forma-1 több mint 60 éve alatt csak a kezdetektől jelenlévő Ferrari bizonyult náluk eredményesebbnek. Bár Bruce McLaren már 43 éve nincs közöttünk, a mindenkori csapatvezetés nem hagyja, hogy az összes kortársa által tisztelt és szeretett új-zélandi érdemei feledésbe merüljenek. Amikor sikerei csúcsán Dennistől megkérdezték, nem érkezett-e el az ideje, hogy az istálló az ő nevét vegye fel, a brit csak ennyit mondott: "Ezt a csapatot nem lehet átnevezni. A menedzsment minden egyes tagja hálával tartozik Bruce-nak, amiért ilyen csodálatos örökséget hagyott ránk.

Kerékforgatók című sorozatunk előző, Colin Chapmanről szóló része itt olvasható.