Társoldalunk:

Kötelező szomorúság - kritika a Senna-filmről

2011.09.16. 16:16

A tragikus sorsú versenyző életét bemutató egész estés dokumentumfilm kihagyhatatlan, de csak akkor, ha képesek vagyunk fenntartásokkal kezelni.

Ayrton Sennáról egyszerre könnyű és nehéz filmet készíteni. Könnyű, mert elég megemlíteni a nevét, hogy mindenki azonnal elérzékenyüljön; és ugyanezért nehéz is, mert túl kell lépni a régóta berögzült kliséken, nem szabad engedni a mirelit megrendülés olcsó csábításának.

Asif Kapadia egész estés, egyszerűen "Senna" címen futó filmje - amelyet tavaly világszerte elsöprő sikerrel vetítettek a mozikban, de Magyarországon csak dvd-n és Blu-rayen forgalmazzák, éppen ettől a héttől kezdve - félig kerüli el ezt a csapdát. Szentimentális merengés a hősi múlton, emlékképek sorozata egy olyan korszakból, amikor az internet által betegesen felfokozott médiafigyelem híján az autósport még titokzatosabb, s így érdekesebb is volt. Néhol inkább zavarba ejtően személyes szerelmi vallomás Sennához, semmint a történelmi hitelességhez feltétlenül ragaszkodó dokumentumfilm, de cserébe tele van olyan archív felvételekkel, amelyeket mindenkinek látnia kell, ha a legcsekélyebb vonzalmat is érzi a Forma-1 iránt.

Látjuk, amint a később nem is egyszerű ellenfelekké, hanem ádáz ellenségekké váló Senna és Alain Prost pajkosan egymásra kacsint, miközben Ron Dennis bejelenti, hogy 1988-tól együtt fognak versenyezni a McLarennél. Egy ablakon keresztül beleshetünk a sportfelügyelők szobájába, ahol 1989-es szuzukai afférjuk után, Ron Dennis és Jean-Marie Balesetre társaságában hevesen gesztikulálva vitatják meg a világbajnoki cím sorsát. Tanúi lehetünk, ahogy Senna egy évvel később sértődötten távozik a versenyzői eligazításról, s ahogy egy interjúban kiakad a háromszoros világbajnok Jackie Stewartra, a biztonság élharcosára, amiért az firtatni meri, hogy miért ütközik feltűnően gyakran. És persze ülhetünk vele a pilótafülkében, a belső kamerás felvételek jóvoltából átélve, hogy milyen lehetett végigegyensúlyozni a hepehupás pályákon egy folyamatosan pattogó, veszettül bömbölő fenevad hátán, amikor még alig volt elektronika, és a versenyzőket mai szemmel nézve nem védte szinte semmi.  Csak tátjuk a szánkat.

Ha valaki egy nem élő emberről készít dokumentumfilmet, értelemszerűen csak (többnyire) már ismert régi felvételekből és (esetleg) új visszaemlékezésekből építkezhet. Egy ilyen film éppen ezért nem annyira ismeretlen részleteket tár fel, mint inkább az alkotója látásmódját közvetíti. A Senna rendezője, Asif Kapadia és forgatókönyvírója, Manish Pandey tizenötezer órányi videoanyagot - egyes jeleneteket öt-hat kameraállásból is - nézett vissza a Formula One Management (FOM) archívumában, hogy összevágják azt a másfél órát, amely végül a film alapanyagául szolgált.

Amikor az ötlet 2004-ben, tíz évvel Senna halála után felmerült, a producer, James Gay-Rees eredetileg csak a végzetes imolai hétvége három napjáról akart filmet készíteni. Pandey azonban lebeszélte erről, mondván, úgy nem lehetne bemutatni azt az utat, amelyet Senna bejárt, s ami igazán egyedivé teszi tragédiába torkoló személyes történetét. Pandey arra törekedett, hogy megtalálja az arany középutat "a géniusz és az ember" között, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez sikerült neki.

Senna alakja, noha kétségtelen, hogy a valóságban is volt benne valami megfoghatatlanul távoli, végig idealizált marad, s néha, amikor arról beszél, hogy öntudatlanul vezet, vagy első világbajnoki győzelme előtt látta Istent, kényelmetlenül transzcendenssé válik. Pandey és Kapadia jól ábrázolja Senna elhivatottságát, érzékenységét, önreflexióra való hajlamát, viszolygását a politikától, és azt a szinte gyermeki naivitást, amely látszólag átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra fordul át kiábrándultságba. Megrázó leolvasni a szájáról az egyetlen szót, ahogy a Williams garázsában állva, a halála előtt alig egy nappal tanúja Roland Ratzenberger végzetes balesetének, vagy hallani, amint arról beszél, hogy még csak az életének a felénél tart, ezért emberként többet kell tanulnia, mint versenyzőként. Az 1994-es képek alapján Senna meghökkentően fáradtnak, bizonytalannak és motiválatlannak tűnik; ahogy Prost fogalmaz a visszaemlékezésében, "mintha hirtelen elveszítette volna a tehetségét." Talán, ahogy évekkel később megállapította Senna nővére, Viviane is, kölcsönösen szükségük volt egymásra a pályán - minden ellenségeskedésük dacára. Vagy pont azért.

A film ugyanakkor jótékonyan szemet huny Senna személyiségének sötétebb oldala felett, s mivel nem mutatja be a benne rejlő ellentmondásokat, amelyek a valóságban igazán érdekessé tették, a figura zavaróan kétdimenzióssá szikkad. "Ő volt az első, aki habozás nélkül leszorította az embert a pályáról, de utána ő is futott oda hozzá elsőként, hogy megnézze, jól van-e" - mondta róla frappánsan egykori F3-as és F1-es vetélytársa, Martin Brundle. Ezt a belső konfliktust, amely Senna pályafutása során megannyi vitatott esetet szült, a film egyáltalán nem tárja fel. Nem hazudik, csak szépít és elhallgat. Bemutatja az embert, aki a pályán kívül elbűvölő tudott lenni, de közben nem vesz tudomást a versenyzőről, aki a pályán gátlástalan és kíméletlen volt. Talán a kelleténél is többet foglalkozik Senna és Prost legendás párharcával, mellőzve szinte mindenki mást, de nem jár a köztük feszülő ellentét mélyére, hanem beéri annyival, hogy hollywoodi mintára Sennát a pozitív, Prostot a negatív hős szerepére ítélje. Közben kegyesen elsiklik például az 1989-es portugáliai eset fölött, amikor Senna kis híján felkente a falra az előzéssel próbálkozó Prostot, végképp megrontva kettejük már addig is kényes viszonyát.

Forrás: AFP

A Senna valójában nem sok újat mond Sennáról, az emberről. Nagyjából ilyennek láttuk őt az előző filmek alapján is. "A győzelem joga" például, amely 2004-ben készült, sokkal kevésbé látványos és hatásvadász, egyszerűségében mégis legalább ennyire megrázó, sőt mértékletessége folytán hitelesebb is. Egy 1990-es tévéfilmben Senna a kertjében ültetett narancsfát mutogatja büszkén, és egy maniókafát tép ki a földből saját kezűleg, miközben lelkesen magyaráz. Az ilyen apróságokból gyakran jobban a felszín alá lehet pillantani; a melodrámai körítés nem mindig célravezető.

A Senna ennek ellenére fontos film. Talán nem annyira jó, mint azt a nemzetközi visszhangja alapján hihetnénk, de Senna sorsából és mítoszából eredően alighanem elkerülhetetlen volt, hogy minden, ami róla szól, nagyot durranjon. Hogy ő volt-e a Forma-1 történetének legnagyobbja, azon lehet vitatkozni, az viszont kétségtelen, hogy egyetlen más versenyzőnek sem volt olyan globális, a sporton messze túlmutató hatása, mint a karizmatikus Ayrton Sennának. Ha valaki ennyi embert képes megmozgatni, amennyit ő, azt nem vehetjük félvállról. Sorsának néha a film alapján is szinte szükségszerűnek tűnő tragikuma természetesen tovább táplálta a mítoszát, mégsem véletlen, hogy a híres sárga sisak kiterjedt kultusza továbbra sem fakul, s hogy a versenypályák aszfaltjára krétával felírva a mai napig világszerte fel-felbukkan a neve.

A próbavetítéseken a 35-44 éves korosztályba tartozó nők körében aratta a legnagyobb sikert a Senna. Nem nehéz megérteni, hogy miért. A film minden generációnak mást mond; nekünk, akiknek a Forma-1 az 1980-as években volt új és titokzatos, lehetőséget ad rá, hogy kicsit újraéljük a fiatalságunkat, az idősebbek pedig felidézhetik általa a sport (egyik) aranykorát. Ám azokat, akik ebből a filmből szeretnék megismerni Sennát és a korszakot, óvatosságra kell intenünk: ez nem a teljes igazság. Fogadják egy csipetnyi kétkedéssel. Pandey bevallottan Senna nagy rajongója, s ez meglátszik a filmen. Az alkotók persze nem ismerték Ayrton Sennát, de ez tulajdonképpen nem számít, mert Martin Whitmarshnak alighanem igaza van abban, hogy senki nem ismerte őt igazán. Aki azonban esetleg Prostnak szurkolt, annak az élmény, már előre szólunk, garantált gutaütést jelent.

A filmnek két változata van. A dvd-n csak a durván másfél órás látható, amely kizárólag archív felvételekből áll, míg a Blu-rayre felkerült szűk háromórás, interjúkkal bővített verzióban olyanok is hosszasan beszélnek Sennáról, mint Alain Prost, Ron Dennis vagy az újságíró Richard Williams és John Bisignano. Aki teheti, az utóbbit nézze meg, mert igaz ugyan, hogy a meglepően minimalista háttér előtt felvett beszélgetések itt-ott megtörik a film természetes ritmusát, de cserébe sok, a megértést segítő részlettel gazdagítják a történetet. Unatkozni nem fogunk rajta, leköt az első perctől az utolsóig - és voltaképpen ez a lényeg.

KAPCSOLÓDÓ CIKK