Így harap Hamilton, ha dühös - Monzai Görbe Tükör

Vasárnap egy kérlelhetetlenül szigorú győztes és egy felszabadultan vigyorgó vesztes ült egymás mellett a monzai sajtóközpont asztalánál. Lewis Hamilton rezzenéstelen tekintettel, egyenesen bámult maga elé, és az arcán csak akkor olvadt el a jég, amikor a balján megszólalt a harmadik dobogós, Felipe Massa; őt szinte elérzékenyülten nézegette, miközben beszélt. Vajon mi járhatott a fejében? A 2011-ben történt ütközéseik? A hat évvel ezelőtti, a szezon utolsó másodperceiben eldőlő párharcuk a vb-címért? Rosberg mosolyogva hozzá hajolt, hogy suttogva kérdezzen tőle valamit, de Hamilton arra sem fordította a fejét, csak gyilkos fölénnyel odavetett neki pár szót. Akármennyire erőlködik a Mercedes vezérkara, hogy fenntartsa a látszatot, itt már nincs barátság, de nincs még bajtársiasság sem. A csapatérdek nem több kegyes hazugságnál.

Miért kellene azt hinnünk, hogy két ember egymás puszipajtása lehet a frontvonal két oldalán, miközben minden csepp energiájával azért küzd, amire feltette az életét, s amit pont a másiktól kell elvennie? Kit érdekel a politikai korrektség szellemében megrendezett bárgyú színjáték, és egyébként is, ki hiszi el? A menedzsmentben azzal fenyegetőznek, hogy szétrobbantják a párost, ha nem képesek „a Mercedes szellemiségének megfelelően" versenyezni, pedig ha úgy tesznek, azzal a cég és a csapat is veszít. Vajon Ayrton Senna és Alain Prost rossz hírbe keverte a Hondát a rivalizálásával? Ugyan már! Pontosan az ő foglyokat nem ejtő testvérháborújuk volt az a dobbantó, amelyről a Honda jövőre megint, már nem először visszaugrik majd a Forma-1-be.

Senna és Prost történelmi párharca felbecsülhetetlen, a köztudatban a mai napig élő reklámértéket teremtett, és a Mercedes főnökeinek térden állva kellene hálálkodniuk azért, hogy az ő pilótáik is keményen, a határokat feszegetve szorongatják egymást. Egy Michael Schumacher-Rubens Barrichello dinamikájú páros lenne az igazi PR-katasztrófa; kérdezzék csak meg a Ferrarit! Amíg a vezérkar korrektül, egyenrangú félként kezeli őket, és világosan értésükre adja a játékszabályokat, Hamilton és Rosberg legfeljebb saját magát keverheti rossz hírbe, nem a Mercedest. A kétségbeesett, félszeg erőlködés, amellyel két gyerekkori jó barát huncut évődéseként próbálják beállítani a versengésüket, sokkal rosszabb reklám az ütközéseiknél. Ráadásul kudarcra van ítélve.

Ez még akkor is így volna, ha a vb-címek nem lennének rég a zsebükben, mert egy kiélezett belharc a közönség számára is érdekesebb, s így nagyobb hírértéket képvisel, mint egy többé-kevésbé egyhangú világbajnoki győzelem a Ferrari vagy a Red Bull stílusában. Igen, az talán ciki lenne, ha Daniel Ricciardo nevető harmadikként elsurranna mellettük, ahogy Alain Prost tette a Williams egymást fojtogató párosával 1986-ban, de erre elhanyagolható az esély. És különben is, a Mercedes majd ráér aggódni miatta, ha vészesen megközelíti őket.

Addig jobban járnak, ha nem próbálják másnak feltüntetni Rosberg és Hamilton párharcát, mint ami valójában. Játékszabályokra szükség van, de ájtatoskodó színjátékra nincs.

Döfések a pályán kívül

Rosberg kicsit még túl is spirázta a szerepét, miközben igyekezett jó képet vágni a vitathatatlan monzai vereséghez. „Nem arról van szó, hogy ne lennénk bosszús" – felelte, amikor rákérdeztem, hogy miért tűnik meglepően jókedvűnek. „Belül borzasztóan csalódott vagyok, de most semmi értelme lógatni az orromat. Így is kettős győzelmet arattunk, és ez az eredmény nekem sem katasztrófa."

Tényleg nem az. Hét pont mínusz azon a pályán, ahol Hamilton végig fölényben volt, éppen az elvárható eredmény; se több, se kevesebb. Ha úgy vesszük, az elfékezéseivel Rosberg csak egy olyan ajándékot vesztett el, amely a rajtnál véletlenül pottyant az ölébe, s amelyről a gesztusai alapján ő sem igazán hitte el, hogy megtarthatja. Huszonkét pont még mindig tisztességes előny.

Főleg, hogy csütörtökön árnyéka volt önmagának. Habár azt állította, túllépett a belgiumi ütközésen és az azt követő nyilvános meghurcoltatáson, ijesztően ziláltan jelent meg a monzai paddockban, és amikor délután Hamiltonnal kellett szerepelnie, lerítt róluk, hogy nehezen viselik egymás társaságát. Rosberg szombatra ráncba szedte magát, de nyilvánvaló volt, hogy a mentális egyensúlyát még nem nyerte vissza, ezért az előny Hamilton oldalára került. És ott is maradt egész hétvégén.

Elképesztően izgalmas játszma zajlik kettejük között váltakozó hadiszerencsével a lélektani fölényért, semmivel nem kevésbé intenzív – legfeljebb lassabb –, mint egy kiélezett wimbledoni teniszmeccsen. A legapróbb, kívülről észrevehetetlen lehetőségeket is kihasználják, hogy a másikat elbizonytalanítva magukhoz ragadják a kezdeményezést. Hamilton nem véletlenül vádolta többször is szándékossággal Rosberget, és nem véletlenül pedzegette szerinte megkérdőjelezhető németségét Silverstone-ban, ahogy Rosberg sem véletlenül beszélgetett olaszul Massával a monzai díjátadó előtt, és nem véletlenül hálálkodott ugyancsak olaszul a tifosinak erőltetett lelkesedéssel a dobogón, kizárva a csapattársát a társalgásból. Hamiltonnak, aki nem érti a nyelvet, de átérezte a pillanatnyi hátrányát, csak egy kurta „grazie tutti"-ra futotta. Habár önmagukban jelentéktelennek látszanak, a szezon egészét nézve az ilyen, pályán kívüli apró döfések is segítenek gyengíteni a másikat. Sebezhetőnek mutatkozni a legfőbb rivális előtt maga a vereség – Rosberg ezért mutatta látványosan az Olasz Nagydíj után, hogy nem tesz semmit, tökéletesen elégedett a 2. hellyel.

Hamilton nagy napja

Ez azonban csak átlátszó szépségtapasz volt a vereségére, amellyel Hamilton annál a bizonyos 7 pontnál sokkal többet nyert: meggyőződött róla, hogy Rosberg hajlamos megroppanni a nyomás alatt. Talán nem tartozott a leglátványosabbak közé, de a monzai Hamilton pályafutásának egyik legszebb és legfontosabb győzelme volt. Nem megörökölte, hanem kiharcolta, a tempójával hajszolva végzetes hibába a csapattársát. A bizonyosság, hogy Rosberg megingatható, még jól jöhet neki a világbajnoki döntőben.

Jóllehet, a vonalvezetése alapján egyszerű pályának tűnik, Monza komoly pszichés próbatétel elé állítja a versenyzőket. A kis leszorítóerő miatt folyamatosan kötéltáncot kell járniuk, szigorú önfegyelemmel egyensúlyozva a tapadás szokatlanul keskeny határán. Korábban kell fékezni, és kisebb lendületet kell vinni a kanyarokba, mint máshol, gázt adni pedig csak később, ráadásul a brutális nyomatékú turbómotorokkal különösen finoman szabad. De nem túl későn, mert akkor az egyenes elején nem lesz elég a kezdősebesség, amire a hátulról érkezők azonnal lecsapnak. Időt nyerni nehéz, hiszen alig van hol, veszteni viszont annál könnyebb; ezért körről körre, kanyarról kanyarra szinte tökéletes precizitásra van szükség. Akit üldöznek, tudja, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, és azonnal bedarálják. Monzában sokszor az apró hibákért is súlyos árat kell fizetni.

Ezt a játékot játszották a Mercedes versenyzői 20 körön át, attól kezdve, hogy Hamilton a 10. körben elment Felipe Massa mellett, s így onnantól csak egymásra kellett koncentrálniuk. Egy körrel korábban Rosberg már hibázott egyszer, elvétve az egész Forma-1 talán leghajmeresztőbb féktávját a Rettifilónál, amivel az előnye megfeleződött: 4-ről 2 másodpercre csökkent. Hamilton körönként hol tizedekkel, hol századokkal lopakodott egyre közelebb hozzá. Rosberg tudta, hogy ha DRS-távolságba engedi, vége van, de a kritikus pillanatban – a 19. kör után, amikor 1,2 másodpercre csökkent közöttük a különbség – sikerült újra növelnie az előnyét egy hajszállal. Az idegek játéka volt ez a pilótafülke rejtett magányában, a kimérten agresszív, elképzelhetetlenül pontos mozdulatoké hosszú perceken keresztül.

Hiába indult Hamilton a pole-ból, Rosberg haladt elöl, tehát a Mercedes (és a többi élcsapat) politikájának megfelelően ő cserélhetett kereket előbb. Az övé volt a helyzeti előny. Úgy látszott, nem fog meginogni, ezért Hamiltonnak a versenymérnöke, Peter Bonnington a bokszkiállások egyetlen fordulója után (amelyet csupán 0,13 másodperccel teljesített gyorsabban Rosbergnél) azt javasolta, hogy maradjon le 2-2,5 másodpercre, a lőtávolságból kihasználva a szélárnyékot, de kímélve a gumikat, hátha a hajrában támadhat majd velük.

Csakhogy Hamilton köszönte szépen, nem kért ebből. „Tudtam, hogy ha nyomás alatt tartom Nicót, adódni fog valamilyen lehetőség" – mondta. „Az autóm nagyszerűen ment, és addig akkor voltam a legközelebb hozzá. Ráadásul emlékeztem rá, hogy az előző etap vége felé, a használt gumikon nehezen tudtam követni. Ezért biztos voltam benne, hogy az egyetlen esélyem az etap elején lesz."

Igaza volt. A 29. körben Rosberg újra hibázott a Rettifilo előtt, s miközben a szervizútról, ahová elővigyázatosságból kiengedte az autóját, visszamanőverezett a pályára, elvesztette a vezetést. Hamilton pedig hét kör alatt 4 másodpercre növelte, aztán gondosan őrizgette az előnyét, idei hatodik győzelmét aratva, amivel máris megdöntötte az egyéni rekordját egyetlen szezonon belül. Rosberg annak ellenére vezeti a vb-t 22 pontos előnnyel, hogy csak négyszer állhatott a dobogó tetején...

Az önhibáján kívüli csapnivaló rajt, amellyel kapásból visszaesett a 4. helyre, még bravúrosabbá tette Hamilton sikerét. Már a felvezető körben látta, hogy baj lesz, amikor hiába nyomogatta a rajtszekvencia elindítására szolgáló gombot a Mercedes kormányán. „Ez arra szolgál, hogy segítsen szabályozni a fordulatszámot. Ha a rendszer nem kapcsol be, a fordulatszám össze-vissza ingadozik" – magyarázta Hamilton. „Soha nem gyakoroljuk a startolást nélküle; mindig elindítjuk a rajtszekvenciát, hogy optimalizáljuk a beállításait. Ezért fogalmam sem volt, mire számítsak, úgyhogy padlóig nyomtam a gázt, aztán reméltem a legjobbakat."

Ilyen körülmények között kifejezetten szép eredmény volt, hogy csak két pozíciót vesztett Kevin Magnussennel illetve Massával szemben, de hamarosan visszaszerezte mindkettőt, és nekivágott a hajszának Rosberg után. Egész hétvégén 2-3 tizedes előnyben volt a csapattársához képest (ami megmutatkozott a Q3-ban és a versenyen futott leggyorsabb köreikben éppúgy, mint a második, tiszta etapjuk során), alaposan megdolgozott a győzelméért. Ezért is méltánytalan olyan összeesküvés-elméletekről fantáziálni, hogy csak ajándékba kapta azt Rosbergtől, aki állítólag a spái affér miatti büntetésből adta át neki az első helyet, szándékosan rontva el kétszer is a sikánt.

De tényleg direkt fékezte el magát?

Bármilyen abszurd, Rosberget az idén harmadszor gyanúsítják meg szándékossággal: eszerint Monacóban és Spában Hamilton kárára, Monzában viszont Hamilton érdekében hibázott volna, mégpedig azért, hogy visszafizesse a kölcsönt. A két előbbi esetről már elmondtam a magamét, és a harmadikkal kapcsolatban is ugyanaz a véleményem: alaptalan összeesküvés-elméletről van szó. Szerintem a három incidens egyetlen dolgot bizonyít, nevezetesen azt, hogy Rosberg a nyomás alatt hajlamos megbotlani.

Igazán hízelgő, ha akár Hamilton, akár a közönség azt hiszi róla, hogy kizárólag szándékosan hibázhat, ez azonban még a legnagyobb ászokra sem igaz. Hát persze, a Forma-1-ben Fernando Alonsótól Max Chiltonig mindenki vérprofi, de attól még nem tévedhetetlen. Kívülről könnyű arról papolni, hogy egy Rosberg kaliberű versenyző véletlenül nem ronthatta volna el a Mirabeau féktávját, vagy nem nézhette volna be azt a 8-10 centit Hamilton autójáig, ez azonban nem érv. Igenis elronthatta és benézhette, ahogy időnként mindannyian teszik.

A Rettifilo féktávja, ahol Rosberg múlt vasárnap kétszer is kicsúszott, nem gyerekjáték. Noha a szigorúbb aerodinamikai szabályok miatt kisebb a különbség a többi pályához képest, mint hajdanán, a monzai szárnykonfigurációval járó szélsőségesen kis leszorítóerőhöz a pilótáknak ma is nehéz hozzászokniuk. A lábukban későbbi fékezés és korábbi gázadás van, a beidegződéseket pedig a csata hevében nem mindig könnyű felülírni. Rosberg első hibája viszonylag ki nem kényszerített helyzetben történt, amikor a 4 másodperc körüli, biztonságosnak tűnő távolságot igyekezett tartani az őt üldöző Massától, a másodikra viszont már egyértelműen nyomás alatt került sor.

„Mindössze annyiról volt szó, hogy Lewis nagyon gyorsan jött mögöttem" – állította Rosberg. „Emiatt fokoznom kellett az iramot, és közben hibáztam." Az adatok szépen alátámasztják ezt. Amíg Hamilton nem előzte meg Massát a 10. körben, Rosberg 1:29.5-1:30.0-s időket autózott, utána viszont rálépett a gázra, és leszorította a tempót az 1:29.0-1:29.3-as tartományba. A kerékcseréiket követően még gyorsabban kellett menekülnie, mert az új, de kemény keverékű gumikon csak 1:28.7-1:28.9-re javított, Hamilton viszont a bokszból kihajtva rögtön 1:28.330 alatt teljesítette az első, és 1:28.053 alatt a második körét.

Így alakultak az időeredményeik a 27-33. körben:

HAM: 1:28.330, 1:28.053, 1:28.004, 1:28.795, 1:28.531, 1:28.852, 1:28.088
ROS: 1:28.760, 1:28.691, 1:30.928, 1:29.288, 1:28.917, 1:28.710, 1:28.840

Hamilton pillanatok alatt, már a 28. körben DRS-távolságra ért Rosberghez képest, aki a következő alkalommal el is követte azt a bizonyos elhíresült hibát. Nagyon valószínű azonban, hogy úgysem tudta volna maga mögött tartani a csapattársát; egyszerűen nem volt meg hozzá a tempója. Ráadásul Monzában a szélárnyék is rengeteget számít. Noha a légellenállás terén az eleve kis felületű hátsó szárny miatt csekélyebb a különbség a be- és kikapcsolt DRS között, mint más pályákon, az egyenesek hossza lehetőséget ad rá, hogy a hátul haladó autó lendületet vegyen az elöl haladó mögé bújva. Míg Hamilton maximális sebessége a futamon 358,6 km/ó volt, Rosberg – aki az élen állva, a kevés lekörözés közben egyszer sem került DRS-távolságba senkihez – 331,0 km/ó-val utolsó előtti lett a listán. Nagyon valószínűtlen, hogy vissza tudta volna verni a csapattársa előzési kísérleteit. A hibája miatt viszont azonnal túlságosan le is szakadt tőle, semhogy a DRS-sel ellentámadást indíthasson.

Miért nem próbálta bevenni a kanyart?

Egyesek gyanúsnak találták, hogy Rosberg gumijai alig füstöltek, és meg sem próbált elfordulni Rettifilóban, hanem rögtön továbbengedte az autóját a szervizútra a hibái után. Ami azt illeti, ezt tényleg szándékosan tette.

„Mindkét versenyzőnket előre eligazítottuk, hogy amennyiben elrontják a féktávot, inkább válasszák a bukóteret, ne fékezzék állóra a kerekeket azt remélve, hátha úgy be tudnak kanyarodni" – mondta Paddy Lowe, a Mercedes technikai főnöke. „Egy kockásra fékezett gumi ugyanis veszélybe sodorta volna az egykiállásos stratégiát, Nico tehát helyesen döntött."

Valóban, a szögletes gumival a futóművet is próbára tévő vibráció miatt lényegében lehetetlen lett volna teljesíteni a maradék 24 kört. Rosberg ezt két héttel ezelőtt, Spában a saját kárán is megtanulta, amikor pont egy elfékezés miatt kényszerült extra kerékcserére. Mivel Monzában egyetlen kivétellel mindenki csak egyszer járt a bokszban, egy plusz kiállással itt potenciálisan többet lehetett veszíteni, mint máshol.

„A hibáim kicsit furcsának tűnhettek, mert ha állóra fékezem a kereket, valószínűleg gond nélkül el tudok kanyarodni" – ismerte el. „Csakhogy így rendkívül nagy lett volna az esélye, hogy valamelyik gumim szögletesre kopik. Ezért ilyenkor célszerűbb felengedni a fékpedált, különösen, ha a kerék a féktáv elején blokkol. Egy későbbi blokkolásnál nincs nagy baj, egy korainál viszont még nagy a terhelés és a táv, amit meg kell tenni a kanyarig."

Nem szabad elsiklani a formaautókban használatos regresszív fékezési technika fölött sem: a fékezési ponton teljes erővel szinte bele kell rúgni a pedálba, aztán ahogy a sebességgel együtt csökken a leszorítóerő, s vele a tapadás, fokozatosan kell felengedni. A féktáv vége felé már könnyebb játszani a fékerővel (sokszor láthatjuk, hogy a gumi alól kis pamacsokban jön ki a füst, mert a pilóta igyekszik ritmikusan pumpálni a pedált, lehetővé téve a kerék forgását, amely így nem végig ugyanazon a részén csúszik), az elején viszont nagyon nehéz finoman modulálni.

„Lewisszal a nyomomban talán meg kellett volna kockáztatnom, hogy bekanyarodjak. Most már mindegy, elrontottam" – mondta Rosberg. „Nagyon szorongatott hátulról, ezért muszáj volt rálépnem a gázra, de közben hibáztam." Mivel a 4. helyezett Danyiil Kvjat akkor már 27 másodperccel volt lemaradva tőle, és egy bokszkiállás kb. 25 másodpercbe telt, Rosberg a 3. helynél feltehetően úgy sem végzett volna hátrébb, ha egy második kerékcserére kényszerül. Lehet, hogy tényleg jobban járt volna, ha megpróbálja bevenni a Rettifilót, de ezt biztosan nem mérlegelte, miközben a fékpedállal bűvészkedve 330-ról próbált lassítani.

Paranoiásnak azért nem kell lenni hozzá

Mindennek ellenére persze nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy Rosberg véletlenül hibázott. Ha a monacói, a spái és a monzai incidensek közül ki kell választani egyet, amely szándékos lehetett, biztosan ez tűnt a leggyanúsabbnak, bár leginkább a kontextus, és nem közvetlenül a nagyon is valódinak tűnő elfékezésnek okán. Elvégre a Mercedes nem hozta nyilvánosságra, hogy mivel büntette Rosberget a belgiumi ütközés miatt (pénzbírságról suttogtak, de Toto Wolff ezt sem erősítette meg), és legalább néhány pont visszaadása nem hangzik botrányosan elrugaszkodott ötletnek.

Ha ehhez még hozzávesszük Rosberg felszabadult viselkedését a verseny után, valamint azt, hogy úgy látszott, Wolff kajánul mosolyog a hibáját látva, ezúttal nem nehéz megérteni az összeesküvés-elméletek születését. Az is gyanús lehetett, hogy Rosberg csak akkor lépett rá igazán a gázra, amikor Hamilton Massa elé került, mintha be akarná várni a csapattársát, pedig éppen addig tudott volna komolyabb előnyt építeni vele szemben. Némi cinizmussal az első elfékezését is csak gyakorlásnak, a valódi előadás főpróbájának foghatjuk fel.

Mindez azonban merő spekuláció, ráadásul annak is meglehetősen erőltetett. A terhelőnek tűnő bizonyítékok zöme gyenge lábakon áll. Wolff kijelentése, hogy csak egy paranoiásnak juthat eszébe megrendezettnek tartani Rosberg vereségét, talán túlzás, de az ominózus csapatfőnöki kamerába mosolygás például a jelek szerint nem is a hiba idején történt, hanem a tévés rendező játszotta be azzal egy időben. „Ezek a képek nem akkor kerülnek adásba, amikor készülnek" – mondta Wolff, aki úgy érezte, a Nagy Testvér figyeli, ezért legközelebb jobb lesz elrejtőznie a mérnökök irodájában. „Igazából korábban mosolyogtam, amikor (Rosberg és Hamilton) közel kerültek egymáshoz a pályán. Arra gondoltam, már megint nagy csata jön."

A Mercedesszel kapcsolatban a legkülönfélébb, egymásnak szögesen ellentmondó teóriák keringenek: egyesek úgy vélik, a csapat Rosberget nyomja, mert német, mások meg vannak győződve róla, hogy Hamilton a favoritjuk, mert őt szerződtették csillagászati összegért kirakatsztárnak, amit a vállalat igazgatótanácsa előtt is igazolniuk kell. Mindkét elképzelés bizarr. Az F1-es csapatnak (és nem csupán a Mercedesének) folyamatosan bizonyítania kell a létjogosultságát az anyacége előtt, és azt hinni, hogy szándékosan szabotálják bármelyik versenyzőjüket, akinek dollármilliókat fizetnek, s akinek a feneke alá dollárszázmilliós infrastrukturális háttérrel készülő, dollártízmilliókat érő technikát tolnak, ráadásul mindezt a jelenlegi gazdasági helyzetben, legalábbis megmosolyogtató. Soha, egyetlen F1-es csapat sem működött így.

Most azon is megütköztek néhányan, hogy a mérnöke a kiállások után vissza próbálta fogni Hamiltont. Holott ez sem szabotázs volt, és ő sem azért nem fogadta meg a tanácsot, mert fellázadt ellene. „Nem szegtem meg semmilyen utasítást" - szögezte le. „Nagyon jóban vagyok a versenymérnökömmel, folyamatosan kapcsolatban állunk a futam alatt, és ő végig tanácsokkal segít. Ha itt-ott időt veszítek, elmondja, hol javíthatnék. Ők is éppen annyira akarják a győzelmet, mint én, és az általuk legjobbnak tartott útra akarnak terelni. Végső soron azonban én voltam odakint a pályán, ezért nekem kellett eldöntenem, hogy a gumik kímélése érdekében lelassítok-e."

Továbbra sem hiszem, hogy a Mercedesnél vereségre kötelezték Rosberget. Egy elrontott kerékcserével vagy egy megjátszott műszaki hibával (amiből volt az idén bőven, ezért senki nem akadt volna fenn rajta) sokkal egyszerűbben is félreállíthatták volna, ha akarják. De bárhogy is történt, Hamilton Monzában megérdemelten nyert. Egész hétvégén meggyőzőbb volt a tempója, elhódította a pole-t, ahonnan önhibáján kívül esett vissza a rajtnál, és a versenyen is jobb köridőket ért el. Felsőbb utasításra vagy anélkül, jogosan végzett Rosberg előtt.

A Red Bullnál sincs susmus

Az összeesküvés-elméletek hívői izgalmas időket élnek: a Red Bullról is egyre többen kezdik pusmogni, hogy szándékosan fúrják Sebastian Vettelt. A spekulációkat akarva-akaratlanul ő maga is táplálta, amikor Monzában egy interjú során megjegyezte: „Úgy tűnik, a spanyol tévések néha jobban hisznek bennem, mint a saját csapatom." Némelyek meg vannak győződve róla, hogy a Red Bull vezérkaránál tudatosan az egyik rivális alakulat felé próbálják tessékelni Vettelt, mert Daniel Ricciardo lett az új kedvencük.

Nem kétséges, hogy Ricciardo az idén fenomenális munkát végez. Még az is lehet, hogy mindkét érintett fél profitálna a szakításból, hiszen Vettelnek hat év után jót tehetne a levegőváltozás, és ha jövőre netán újra megnyerné a vb-t, a Red Bull szempontjából már annak sem lenne igazi hírértéke. Ráadásul Ricciardo nemcsak egy új, s így könnyen eladható izgalmas tehetség, hanem sokkal olcsóbb is Vettelnél, ezért a csapatnak anyagilag sem származna kára a német sztár távozásából.

A Red Bull-lal azonban ugyanaz a helyzet, mint a Mercedesszel: fondorlatos machinációk nélkül, egyszerűbb módszerrel is elérhetnék, ha tényleg ez lenne a céljuk. Az sem éppen a támogatás hiányáról árulkodik, hogy Szingapúrra már a negyedik új kasztniból építenek autót Vettelnek, pedig konkrétan beazonosítható sérülést az eddigieken sem találtak.

Mindössze annyiról van szó, hogy Vettel az idén csőstül kapja meg a balszerencsét, és valójában piszok nagy mázli, hogy nem akkor küszködött ennyi műszaki és operatív hibával, amikor a vb-cím volt számára a tét. Az év eleji nehézségek után valamelyest összeszedte magát, és az utóbbi hét időmérőből már ötször legyőzte Ricciardót, a versenyeken pedig szép közelharcokból került ki győztesen (Spa jó példa volt erre), tehát egyáltalán nincs annyira elveszve, mint azt a pontállás sugallja.

Monzában sem a Red Bull mesterkedései miatt kapott ki Ricciardótól annak ellenére, hogy a verseny második felét leszámítva egész hétvégén gyorsabb volt nála. Az eredményt meghatározó bokszstratégiáikat nem az egymással, hanem a McLarenekkel folytatott küzdelem kényszerítette ki. Vettel az első etapot Kevin Magnussen és Jenson Button közé ékelődve töltötte, s mivel a végsebessége a pályán való előzéshez nem volt elég nagy, az elévágás érdekében korán, már a 18. körben kihívták kereket cserélni. Ez bevált, hiszen sikerült Magnussen elé kerülnie – más kérdés, hogy utólag vesztett két pozíciót. Valtteri Bottast azonban a Williams tempójának ismeretében úgysem tarthatta volna maga mögött, Ricciardo pedig azért előzhette meg könnyedén, mert 8 körrel újabbak voltak a gumijai. A Red Bull az ausztrállal a másik véglet felé tolta el a stratégiát: azok közül, akik a közepes (tehát lágyabb) keverékű Pirelliken rajtoltak, csak Jules Bianchi cserélt nála is később kereket.

„Nem Sebastian volt lassú, csak így jött ki a lépés a két stratégiával" – mondta a Red Bull főnöke, Christian Horner. „Daniel sokkal gyorsabban verekedte át magát a mezőnyön, mint vártuk, Seb autóján pedig durvábban koptak a gumik a második etap végén."

Ennél többet felesleges belelátni. A Red Bull óvatos, és Vettelt is védi, amikor nem lépteti elő Ricciardót elsőhegedűssé a csapaton belül, holott az ausztrál versenyző állítólag már ezt kérte tőlük arra való tekintettel, hogy a Mercedes párosán kívül csak neki maradt némi esélye a világbajnoki győzelemre. Ha szigorúan az eredményekre koncentrálna, a Red Bull már rég elsőbbséget adott volna Ricciardónak.

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!