Kerékforgatók: Patrick Depailler, aki a cipőjét a gázpedálhoz kötötte

Az 1970-es évekig szép számmal jelentek meg a Forma-1-ben vagány alakok, akik mai szemmel nézve sportolóhoz kevésbé illő életvitelt folytattak, nem megvetve az élet különböző örömeit, s szenvedélyesen keresve a sebességet, a veszélyt - e letűnt kor jellegzetes figurái közé tartozott a francia Patrick Depailler is. "Ne beszéljünk a jövőről, mert az más emberekért van" – lebbentette le a fátylat egyszer a filozófiájáról.

A róla készült híres fotók egyike önmagáért beszél: egy dús és sötét hajú fickó ül a versenyautójában, arcán hatalmas napszemüveg, szájában cigi. Mellesleg közismert volt arról, hogy nem vetette meg a jóféle borokat sem. Ő lehetne az egyik elrettentő példa a mai csapatok számára, amikor versenyzőik szerződésében tiltólistára helyezik a különféle extrém sportokat, hiszen a karrierje során több futamról is különböző balesetek miatt hiányzott.

"Amikor először vezetett nálunk egy teljes idényt, belefoglaltam a szerződésébe, hogy távol kell tartania magát a veszélyes játékoktól" - mesélte Ken Tyrrell, aki a leghosszabb ideig volt a csapatfőnöke. "Patrick egész életében olyan volt, mint egy kisgyerek. Mindig a mának élt, és folyton síelni vagy motorozni akart."

Ettől függetlenül a volán mögött bárkivel felvette a versenyt keménységben és szívósságban. Az 1976-os Kanadai Nagydíjon például elrepedt az autójában az üzemanyagrendszer egyik vezetéke, és a benzin egy része ráömlött. "Rettenetesen szomjas lettem tőle, az utolsó körökben gyakorlatilag robotként, ösztönből vezettem" – mondta Depailler, hozzátéve, hogy az utolsó körökben már nem látott a bal szemére sem. "Tulajdonképpen egyedül a fájdalom esett jól, mert az ülésemre folyt benzin égette a hátamat, ez tartott ébren!"

Depailler éppen ma, augusztus 9-én lenne 70 éves, de 36. születésnapja előtt nem sokkal végzetes karambolt szenvedett egy F1-es teszten. Eleinte cukrász vagy autóipari mérnök szeretett volna lenni, végül azonban fogászként szerzett szakmát. A technika iránti szenvedélyét eleinte kismotorja bütykölésével élte ki a családi fészerben, majd 1962-től motorversenyeken is részt vett. Az egyik barátjától kölcsönbe kapott gépen, egy ötszáz köbcentis Norton 88 SS-n rögtön az első futamán egy 2. hellyel mutatkozott be, ráadásul esőben.

Törések a karrierben

Autókkal 1964-ben kezdett versenyezni, miután féléves katonai szolgálata során megpillantott egy újsághirdetést, amelyben egy tehetségkutató program keretében versenyzőket kerestek. A több száz nevező közül Depailler volt az egyik, aki végül vezetési lehetőséget kapott, és nem vallott szégyent a Lotus Seven volánja mögött: a hét futamból kettőt megnyert, s csak egyszer maradt le a dobogóról.

A sikeres kezdés ellenére egy darabig nem folytathatta autóversenyzői karrierjét, mert szülei ellenezték a hobbiját - sokáig nem is tudtak róla, hogy a fiuk versenyeken indul, a korábban már említett kismotort pedig anno a nagyi finanszírozta az unokájának. A szülőket egy későbbi F1-es pilóta, az akkoriban még szintén motorokkal versenyző Jean-Pierre Beltoise győzte meg arról, hogy támogassák Patrickot, így ő 1966-ban rajthoz állhatott a Magny Cours-i pálya által kiírt Volant Shell futamon, amelynek győztese részt vehetett a következő évi francia F3-as bajnokságban.

Bár Depailler itt kikapott Francois Cevert-től, a következő évekre mégis talált csapatot a nemzeti F3-as bajnokságra, melyet 1971-ben meg is nyert. Közben különböző sportkocsiversenyeken, például a Le Mans-i 24 órás viadalon is részt vett. Forma-1-es debütálására 1972-ben kerülhetett sor hazai pályán, az Elf támogatásával és a Tyrrell jóvoltából, de egy defekt miatt nem tudott célba érni - egyébként pont ezen a futamon vesztette el a látását egyik szemére a Red Bull tanácsadója, Helmut Marko. Az USA-ban rendezett idényzárón Depailler már eljutott a kockás zászlóig, és csak egy pozíció választotta el a pontszerzéstől.

A következő évben szintén bevetette volna párszor a Tyrrell, de tíz nappal az újabb nagydíja előtt egy motorkerékpárral balesetet szenvedett, és eltörte a lábát. Ugyanakkor már a teljes felépülése előtt visszaült F2-es versenyautójába; azt pletykálták róla, hogy a cipőjét hozzákötötte a gázpedálhoz, mert különben nem tudta volna rajta tartani gyógyuló lábát.

A legendás hatkerekű

A világbajnoki címvédő Tyrrell csapatnak Jackie Stewart visszavonulása és Francois Cevert halála miatt két új pilótára volt szüksége 1974-ben, és Jody Scheckter mellett Depailler-re esett a választásuk. Eleinte egyikőjük sem találta az összhangot új autójával, de később javult a helyzet. Svédországban Depailler megszerezte a pole pozíciót - mint utóbb kiderült, karrierje során az egyetlent -, és az időmérő végén szinte erőszakkal kellett visszatartani attól, hogy kimenjen még egy gyors körre. A rajtnál viszont túlságosan kipörögtek a kerekei, Scheckter megelőzte, és hiába üldözte a célig közvetlen közelről csapattársát, a Tyrrell határozottan megtiltotta neki az előzést. A következő év végéig még egy alkalommal állhatott fel a dobogóra, ám rendszerint lassabb volt Scheckternél.

Változást az 1976-os szezon hozott, amelyben Depailler többnyire legyőzte csapattársát az időmérőkön (összességében 10:6 arányban), főleg az év első felében. Pechére a svéd helyszín, Anderstorp volt az egyik kivétel, ahol Scheckter az élről rajtolva győzelemre vezette minden idők egyik legkülönlegesebb autóját, a hatkerekű P34-et (az autó hat kerekéből négy elöl volt), pont előtte érve célba.

Depailler ezzel együtt hét dobogós helyet szerzett, kettővel többet, mint csapattársa, mégis tíz ponttal mögötte, a 4. helyen zárt a tabellán, mert kiesésből is kettővel többet jegyzett. Főleg a szezon közepe tájékán sújtotta balszerencse, amikor zsinórban háromszor nem jutott el a célig: kétszer műszaki hiba következtében adta fel a versenyt, míg a Nürburgringen Clay Regazzoni megpördülő Ferrariját csak úgy tudta kikerülni, hogy ő maga is kicsúszott.

Az emlékezetes idényzárón, Fudzsiban majdnem megízlelhette a győzelmet, de a sokáig az élen haladó James Hunt üldözése közben elkoptatta a gumijait. "A bal első és a balhátsó is teljesen lecsupaszodott" - mondta, miután Mario Andretti mögött intették le.

Belépő az elitbe

1977 ugyan kínkeservesen alakult a Tyrrell számára a hatkerekű autóval, de a sok technikai problémát követően egy év múlva Depailler látványosan vágott vissza az immár ismét négy keréken guruló járgányával. Az első négy versenyből hármat a dobogón fejezett be, és Dél-Afrikában újra karnyújtásnyi közelségbe került az első győzelemhez. Hatékony gumikezelésének köszönhetően ő állhatott az élre Riccardo Patrese kiesése után, ám a váltójából szivárogni kezdett az olaj, és az utolsó körben egy gyönyörű, kanyarokon át tartó csatában Ronnie Peterson végül elment mellette.

Ami késik, nem múlik: Monacóban Depailler-nek végre összejött a győzelem, sőt a világbajnokságban is az élre állt. Mindazonáltal, épp ahogy lendületbe jöhetett volna, elpártolt tőle a szerencse, és sorozatban érték a műszaki hibák. A szezon végéig már csupán négy további futamon ért célba.

1979 nagy változásokat hozott az életében: a Tyrrellt elhagyva először indult más csapat színeiben, a Ligierhez szerződött. Milyen jól döntött! A francia istálló bivalyerős konstrukciót gyártott, amellyel hazai versenyzői fölényesen uralták az első két futamot. Jacques Laffite mindkettőt behúzta, de akár Depailler nevével is hangozhatna az előbbi állítás, ha Argentínában nem akadályozta volna a ki-kihagyogató motor, Brazíliában pedig a hátsó gumik erőteljes kopása.

A két csapattárs megérezte a nagy lehetőséget, és egyre keményebb küzdelmet vívott egymással a pályán. Spanyolországban Laffite az 1. helyért támadva félreváltott, és leégette a motorját, így Depailler győzött. Két hét múlva, Belgiumban viszont ő csúszott ki - a részben a csapattárs elleni csatában - elkoptatott abroncsain az élről.

A világbajnoki címért folyó versenyfutást végül azonban csak kívülállóként figyelhette: az idény hetedik nagydíja után lezuhant sárkányrepülőjével, kettős lábtörést szenvedett, s négy hónapig kórházi ellátásra szorult. "A legrosszabb az volt, hogy heteken át csak feküdtem, és nem tudtam, hogy teljesen felépülhetek-e. Sokáig valós veszély volt, hogy amputálják a lábamat, ami nagyon megrémített" - mondta Depailler.

Némi vigaszt esetleg az jelenthetett számára, hogy csapata formája szezon közben meggyengült, és a vb-cím sorsa a Ferrari pilótái között dőlt el. Egyes - igencsak megmosolyogtató, valószínűleg puszta kitaláción alapuló - feltételezések szerint a Ligier visszaesésének oka az volt, hogy elvesztették azt a cigarettásdobozt, amelynek hátuljára a főtervező állítólag ráfirkantotta az autó ideális beállításait.

Végzetes teszt

Depailler az Alfa Romeo színeiben tért vissza, de a sorozatos meghibásodások miatt egyetlen versenyen sem ért célba. 1980. augusztus 1-én Hockenheimben egy teszten vett részt, amikor fél 12 körül a pálya hátsó részén lévő villámgyors Ostkurvéban, feltehetően a futómű hibájából eredően, kicsúszott, majd nagy sebességgel felborult, súlyos fej- és belső sérüléseket szenvedve. A kórházban már nem tudták megmenteni az életét.

A sors fintora, hogy alig néhány nappal azelőtt interjút adott egy francia női magazinnak, amelyben feltették neki a kérdést: aggódik-e amiatt, hogy versenyzés közben bármikor meghalhat. „Tudom, hogy elveszthetem az életem, de ha befejezném, az életem értelmét veszteném el" – válaszolta.

A fatális baleset után lassítót építettek az Ostkurvéba, ez lehet, hogy különböző változataiban megóvott más versenyzőket a nagyobb bukástól.

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő fekete dobozt a jobb oldali hasábban!