Vágólapra másolva!
Stefano Domenicali idejében a Ferrari motorhome-ja ismét barátságos hellyé változott, de a fegyelem látványosan lazult a Todt-korszakhoz képest. Mégis túlzás lenne kizárólag az ő nyakába varrni a csapat sorozatos kudarcait. Hogyan tovább a Scuderiának?

Hogy mi volt a fő különbség a Ferrari két legutóbbi csapatfőnöke, Jean Todt és Stefano Domenicali között? Hat egyéni és hat konstruktőri világbajnoki cím, vághatnánk rá csípőből, de most nem erre gondolok. A vállalatirányítási kultúrájuk olyan drámaian eltért egymástól, hogy ez a cég minden szintjén, sőt még a Forma-1-es motorhome-ban, kívülállóként is azonnal érezhető volt.

Az imolai bankárcsaládból származó, most 49 éves Domenicali valójában két esztendővel Todt előtt, 1991-ben, a bolognai egyetemen szerzett friss közgazdászdiplomával a hóna alatt csatlakozott a Ferrarihoz. Azután viszont a francia szakember szigorú tekintete előtt bontogatta a szárnyait, és emelkedett kitartóan egyre feljebb a hierarchiában: dolgozott a könyvelésen, vezette a mugellói pályát, foglalkozott logisztikával, volt személyi vezető a sportrészlegnél és csapatmenedzser az F1-es istállónál, majd végül – mielőtt 2008 januárjától előléptették a leköszönő Todt helyére – öt éven át sportigazgató, azaz a Scuderia második számú embere. A menedzsment fortélyait Todt mellett tanulta ki, ezért a kinevezésével járó szemléletváltás gyökereit inkább a személyiségük, semmint a hátterük közötti különbségekben lehetett keresni. Domenicali szakmailag a Ferrarinál szocializálódott.

A Ferrari meghatározó alakjai: az elnök Luca di Montezemolo, valamint az új és a leköszönő csapatfőnökök, Stefano Domenicali és Jean Todt 2008 januárjában Forrás: AFP/ /Ferrari Press Office

Todt hírhedt volt kíméletlenül pragmatikus hozzáállásáról. Az egykor a Bokszutca Napóleonjának csúfolt, alacsony és zömök sportvezető, aki kedvenc stopperórájával a kezében a pályát kémlelve vált a Forma-1 legendás alakjává, mindent a hatékonyságnak rendelt alá, és a Ferrari szenvedélyes múltja ellenére sem hagyott teret az érzelmeknek. Soha nem hitte el, hogy a közönség és a sajtó szimpátiájával néha bizony többet lehet nyerni, mint a pontokkal. Évekkel később sem látta be, hogy esetleg rosszul döntött, amikor a 2002-es Osztrák Nagydíjon Rubens Barrichello elé parancsolta az összetettben már kényelmesen vezető Michael Schumachert, olyan botrányt robbantva ki ezzel, amely évekre betegesen eltorzította a sport hagyományos viszonyát a csapatutasításokhoz. Todt számára csakis a győzelem létezett.

A főnöksége idején a Ferrari motorhome-ja nem volt kellemes hely: az ember alázatosan beosont, hogy elintézze, amiért jött, aztán észrevétlenül igyekezett mihamarabb kisurranni, mélyen beszippantva a paddock üdítőnek ható levegőjét. Hogy Domenicali tudatosan próbált-e változtatni Todt megátalkodottan célorientált filozófiáján, vagy csak a jelleme ivódott bele lassacskán a csapat szövetébe, azt nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy a motorhome a kinevezése óta ismét barátságos menedékké vált, ahol egy sajtóbeszélgetés után jólesik ottmaradni némi kekszre és egy csésze kávéra a legjobb fajtából – persze kizárólag espressóra, mert capuccinót továbbra sem adnak. Van, amiben a Ferrari a mai napig konzervatív maradt.

Domenicali uralma alatt a Ferrari az előző években megszokott, sokak számára visszataszító, lelketlen gyilkológépből rokonszenves, megközelíthető csapattá vált. A gond az, hogy a kifelé sugárzott lazaság idővel beépült az istálló szervezetébe, ami már meglátszott a pályán nyújtott teljesítményén is. A Ferrari működése előzőleg bizonyos szempontból ellentmondott a megszokott lélektani törvényszerűségeknek: a sikereik nem kényelmesebbé, hanem éppenséggel még fegyelmezettebbé tették őket. Ez abból fakadt, hogy Todt bevallottan jobban félt a kudarctól, mint amennyire a sikert áhította, s mivel a sorozatos világbajnoki győzelmek után aggódott a fegyelem lazulása miatt, egyre határozottabban igyekezetett kézben tartani a gyeplőt. Domenicaliból hiányzott ez a keménység.

A Ferrari elnöke, Luca di Montezemolo eddig a vereségek dacára is bizalmat szavazott Domenicalinak Forrás: AFP/ /Giuseppe Cacace

Todt azért volt jó vezető, mert egyrészt az átmeneti akadályokkal nem törődve egy pillanatra sem vette le a szemét a végső célról – arról, hogy kiszabadítsa az 1980-as években anarchiába gabalyodott Ferrarit –, másrészt a megfelelő embereket válogatta maga köré, és a viszontagságos kezdeti időkben is kitartott mellettük. Abban, ahogy ő és Domenicali átvették a Ferrari irányítását, sok volt a hasonlóság. Mindkettejüknek átfogó tisztújítással kellett hozzálátniuk a feladathoz. Todt egy átpolitizált, folyamatos intrikáktól megtépázott csapat élére került, de legalább senki nem kételkedett benne, hogy a változások elkerülhetetlenek; Domenicali rendezettebb viszonyokat örökölt, cserébe viszont egy példátlanul sikeres előd nyomasztó emlékéhez kellett volna felnőnie a közvélemény szemében.

Húsz év távlatából már könnyű elfelejteni, hogy Todtnak is évekbe telt, mire elkezdhette a helyére tenni az építőkockákat. 1993-ban állt munkába a Ferrarinál, de csak 1996-ra szerezte meg azokat a kulcsfigurákat, akik később a csúcsra segítették a Scuderiát. Kis túlzással nem tett mást, csak egy az egyben importálta az akkori sikercsapat, a Benetton krémjét: az addigra kétszeres világbajnok Schumachert, a technikai igazgató Brawnt, a főtervező Byrne-t. Közben, és ez legalább ilyen fontos, a megfelelő embereket is küldte el a Ferraritól. Mindenekelőtt az 1980-as évek elején az első szénszálas kasztnival hírnevet szerző John Barnardot, aki nyakatekert, nem praktikus elrendezéssel Maranellótól több mint ezer kilométerre, Nagy-Britanniában tervezte az autókat.

Igaz, hogy még a mágikus kvartett összeállása után is öt évre volt szükség, mire Schumacher 2000-ben elhódította első ferraris vb-címét. Ám addig is folyamatosan érezni lehetett, hogy ez csak idő kérdése lesz: már 1996-ban három nagydíjgyőzelmet arattak (pedig az előző öt év során összesen kettőt), 1997-ben és 1998-ban az utolsó futamig életben tartották a világbajnoki küzdelmet, 1999-ben pedig még Eddie Irvine-nal is majdnem megnyerték, miután Schumacher Silverstone-ban eltörte a lábát. Domenicali regnálása alatt soha nem alakult ki róluk az a benyomás, hogy a Ferrari ugyanilyen következetesen, lépésről lépésre halad a célja felé.

Domenicali irányításával a Ferrari 20 nagydíjgyőzelmet aratott. Alonso a 2012-es Európa Nagydíjon a 11. helyről rajtolva nyert Forrás: Ferrari

Todttal ellentétben ő nem bánt következetesen az istálló humán erőforrásaival. Már számon tartani is nehéz azokat, akiket az elmúlt években bűnbakként száműzött a csapattól. A konzervatív szemléletűnek tartott technikai igazgató, Aldo Costa menesztése még valamelyest érthető volt – bár utólag megkérdőjelezhető annak fényében, hogy ő a múlt hétvégén, Bahreinben a kettős győzelmet arató Mercedes versenyzőit kísérhette fel a dobogóra az autójuk főtervezőjeként –, mások viszont a látszólag vaktában végzett tisztogatásnak estek áldozatul. Domenicalit számtalanszor érte az a vád, hogy saját pozíciójának megmentése érdekében igyekszik mindenáron felelősöket találni. Különösen érvényes ez Chris Dyerre, a Ferrari operatív igazgatójára, akit azért távolított el, mert a Ferrari stábja által elkövetett stratégiai hiba a 2010-es Abu-Dzabi Nagydíjon valószínűleg Fernando Alonso vb-címébe került. Noha a beosztása révén Dyer felelőssége kétségkívül kiterjedt a bokszstratégiára is, a végzetes döntést nyilván nem ő, hanem egy egész apparátus hozta meg utóbb tévesnek bizonyuló szimulációk alapján.

Dyer a Schumacher-korszakban számtalanszor bizonyította a rátermettségét, ezért jogosan merül fel, hogy a Ferrari a menesztésével nem megerősödött, hanem ellenkezőleg, meggyengült. Domenicali minden bizonnyal a közvélemény nyomására volt kénytelen mindenáron felelőst keresni a vereségért, ezzel azonban hosszútávon inkább árthatott a csapatának. Todtnak is folyamatosan farkasszemet kellett néznie a közmondásosan hamar ítélkező olasz sajtóval, de benne volt annyi lelkierő, hogy nem pislogott túl korán: ha megbízott valakiben, hiába követelték tőle a fejét. Viszont aki tartósan nem teljesített, attól nem habozott megválni. Érdekes kérdés például, hogy Domenicalihoz hasonlóan ő is kitartott-e volna ennyi éven át a másodhegedűs szerepében reménytelenül felőrlődött Massa mellett. Nem valószínű.

Hogy Montezemolo miért tartott ki Domenicali mellett tűzön-vízen át ilyen sokáig? Ennek feltehetően szintén a Todt-korszakban kell keresni az okát. Mivel nem jöttek azonnal az eredmények, az 1990-es évek közepén a sajtó és a temperamentumos olasz közönség, a tifosi Todtot is folyamatosan le akarta váltatni, Montezemolo azonban hitt benne, ezért ellenállt a nyomásnak. Kiállt mellette Schumacher is, akit 1996-ban még sok műszaki hiba sújtott, ennek ellenére kijelentette, hogy ha Todt megy, vele tart ő is. Montezemolo alighanem abban reménykedett, hogy Domenicalinak ugyanígy csak időt kell adni, előbb-utóbb összeáll az irányítása alatt a győztes csapat. Ám az az út, amelyre ő kormányozta a Ferrarit, nem vezetett sehová – ez mostanra világossá vált.

A Ferrari az idén küszködik a Mercedes-motoros autók ellen. Domenicali leváltása azt is jelentheti, hogy belátták: ez az év már elúszott számukra Forrás: Ferrari

Ezért ugyanakkor nem lenne méltányos kizárólag őt felelőssé tenni. Gyenge mentségnek hangzik, de a körülmények sem alakultak kedvezően számára; elvégre az elmúlt öt évet uraló Red Bull ellen a többi csapat is tehetetlen volt, és a Ferrari még viszonylag jól szerepelt az összehasonlításban. Amióta 2008-ban Domenicali állt a csapat élére, 20 nagydíjgyőzelmet arattak, míg a Mercedes/Brawn 15-öt, a McLaren 26-ot, a Red Bull pedig 47-et. Egyáltalán nem biztos, hogy Schumacher, Brawn és Byrne nélkül, ugyanebben a helyzetben Todt képes lett volna kirángatni a Ferrarit a gödörből. Amely egyébként, tegyük hozzá ezt is a korrektség kedvéért, távolról sem volt annyira mély, mint a huszonöt-harminc évvel ezelőtti. Domenicalival az istálló legalább a felszín közelében maradt.

Most hogyan tovább a Ferrari számára? Az újonnan kinevezett csapatfőnök, Marco Mattiacci eddig a cég észak-amerikai, azelőtt pedig az ázsiai divízióját irányította, az autósporthoz nem sok köze van. Eddig ritkán sült el jól, ha az F1-be a civil gazdasági életből importáltak valakit. A paddock – vagy, ahogy Eddie Jordan keserűen élcelődve elnevezte: a Piranha-klub – különleges világ különleges törvényekkel. A kívülállót könnyen megvezetik, és Mattiacci alig ismer ott valakit, márpedig kapcsolatok nélkül aligha fog sokra menni. Nem biztató előjel az sem, hogy eddig egyáltalán nem látott bele az istálló ügyeibe, ezért nyilván időbe telik majd felvennie a fonalat. Ebből a szempontból az időzítés nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnik: ha a Ferrarinál titkon belátták, hogy a Mercedes fölénye miatt lényegében ez a szezon is elúszott számukra, Mattiaccinak legalább lesz majdnem egy egész éve tét nélkül belerázódnia a rtitmusba. És nem kell olyan ijesztően sikeres elődhöz mérnie magát, mint amilyen Jean Todt volt.

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!