Vágólapra másolva!
A korábban sérthetetlennek tűnő Hamilton-McLaren tengely kettétörése valójában csak idő kérdése volt, és egyáltalán nem kizárólag anyagfáradás okozta. Vajon ha Schumacher sem tudta az élre kormányozni a Mercedest, Hamiltonnak sikerülhet?

Robert Kubica nem éppen az a típus, akit könnyű elkápráztatni, és nem szokása megijedni a saját autója árnyékától sem, de amikor egy hat évvel ezelőtti sajtóvacsorán Lewis Hamiltonra terelődött a szó, elismerően csettintett, aztán sokat tudóan bólogatva, egy árnyalatnyi hitetlenkedéssel a hangjában csak annyit mondott: "Hát, az a srác... Az igen!"

Ez még 2006 nyarán történt, amikor az alig 21 éves Hamilton ellentmondást nem tűrően menetelt a GP2 bajnoki címe felé. Noha a McLaren és a Mercedes támogatását élvezve addigra megnyert jóformán mindent, amiben elindult, vagyis inkább elindították - a brit Formula Renault 2.0-t, az F3 Euroseriest, a zandvoorti F3 Masterst -, és így sejteni lehetett, hogy a Forma-1 lesz számára a következő állomás, a jövője pontosan még nem körvonalazódott. A továbblépés elkerülhetetlennek tűnt, a McLaren mégis némi meglepetést okozott novemberi bejelentésével, miszerint a helyett, hogy egy évre elküldenék tanulni Hamiltont valamelyik kisebb csapathoz, már 2007-ben behajítják a mélyvízbe.

Az elképzelés, hogy a Renault-tól kétszeres világbajnokként frissen szerződtetett Fernando Alonso mellett rázódjon bele a Forma-1 sajátos ritmusába, illusztris csapattársától lesve el az érvényesüléshez szükséges titkos trükköket, teljesen ésszerűnek látszott. Ron Dennis, a McLaren akkori csapatfőnöke azon a bizonyos novemberi napon rá is világított a logikájára. "A statisztikákból kiindulva az első néhány nagydíjon Lewisnak igencsak nehéz dolga lesz" - fejtette ki. "Elég visszagondolnunk Ayrton Senna vagy Michael Schumacher első futamaira ahhoz, hogy rájöjjünk: hacsak nem bizonyul különösen kivételesnek - amit kétlek, mert ez a két ember aztán tényleg rendkívüli versenyző volt -, kezdetben nem lehet jó teljesítményre számítani tőle." Bár ez a későbbiek fényében már megmosolyogtató, Dennis még annyit is csak pironkodva kockáztatott meg, hogy "nem irreális" már az első szezonjában futamgyőzelmet várni Hamiltontól, "ha az autónk elég jó lesz, de azért semmiképpen nem a szezon elején."

Forrás: AFP

Dennis, mint kiderült, alaposan alulértékelte saját védencét, aki először alig tízéves kisfiúként, egy gálaeseményen ráncigálta meg a ruhaujját, és tényként közölte vele, hogy egy napon majd nála fog versenyezni. Hiszen Hamilton a legelső nagydíján dobogóra állt, a hatodikat (aztán a hetediket is) megnyerte, és az egyéni összetettben pontegyenlőséggel ugyan, de Alonso előtt végzett - újoncként egyetlen árva ponttal bukva el a vb-címet a pezsgőt nevető harmadikként szétlocsoló Kimi Räikkönennel szemben.

A tündérmesébe illő kezdet után azt hihettük, hogy Hamilton és a McLaren lesz a Forma-1 elválaszthatatlan álompárja, akiknek a frigye tényleg az égben köttetett. Már a találkozásuk is sorsszerűnek tűnt. Öt évvel később, az idei Szingapúri Nagydíj után mégsem ért senkit igazán meglepetésként, hogy a korosodó fióka a fészkéből egy szebb jövő reményében kirepülve átigazolt a Mercedeshez, azt a kiábrándítóan prózai érzést hagyva örökül a csapat szurkolóira, hogy valójában ez a szerelmi történet sem volt más, mint a többi.

De vajon feljogosít-e minket a fájóan sablonos végkifejlet arra, hogy visszamenőleg az egész románcot kudarcként könyveljük el? És ha kudarc volt, melyik fél hibáztatható érte?

A kérdés azért különösen érdekes, mert a tinédzseréveit lélekben késve, a kamerák kereszttüzében megélő Hamilton színfalak mögötti harca a szülői befolyás ellen az elmúlt időszak Forma-1-ének egyik legizgalmasabb mellékszála volt, amelyről mondhatjuk, hogy szükségszerűen függetlenedéshez, tehát szakításhoz is kellett vezetnie. A válasz egyszerűbb fele éppen ezért teljesen általános jellegű. Hamilton hat szezon után fogja elhagyni a McLarent, ami még manapság, amikor a szerződések a beilleszkedési és integrációs nehézségek miatt már rég nem egy-két évre köttetnek, sem rövid idő. Michael Schumacher tizenegy és Felipe Massa nyolc éve a Ferrarinál extrém, még ha a McLarennél szeretik is a hűséges versenyzőket: Mika Häkkinen és David Coulthard egyaránt kilenc évet töltött náluk.

Ám ahogy Hamilton jövendőbeli (és egyben a gokartból hajdani) csapattársa, Nico Rosberg is megjegyezte, a szokott környezetébe idővel mindenki hajlamos belekényelmesedni egy kissé, így a levegőváltozás néha óhatatlanul jót tesz. Nagyon racionálisan nézve már csak azért is valószínűtlen volt, hogy Hamilton néhány boldog évtized múltán majd a McLarentől vonuljon nyugdíjba, mert az első munkahelyén egy kicsit mindig gyerekként kezelik az embert, ami előbb-utóbb zavaróvá válhat.

Persze jelleme válogatja. És itt érkeztünk el a válasz második, kevésbé általános feléhez: ha mélyebbre ásunk a kapcsolatukba, felmerül a gyanú, hogy Hamilton és a McLaren voltaképpen soha nem is illett össze igazán.

Ezt kezdetben szokás szerint elkendőzte a kölcsönös elragadtatás. Mint az újoncok általában, Hamilton is megmámorosodott a tudattól, hogy végre eljutott a Forma-1-ig, ahová kölyökkora óta vágyott, és istenként tekintett a paradicsomot jelentő paddock kapuját előtte megnyitó Dennisre. A szülői tekintélyt fenntartások nélkül elfogadta, vakon követte a McLaren összes parancsát. El sem akarta hinni, hogy annak a csapatnak a tagja lehet, ahol annak idején az általa hősként imádott Senna is versenyzett; eszébe sem jutott megkérdőjelezni a tökéletességüket. Dennis pedig egy csemetéjét gondosan nevelő apa jogos büszkeségével figyelte Hamilton elképesztő sikereit; elvégre azok őt igazolták, bizonyítva, hogy jól választott, és a befektetése nem volt hiábavaló.

A túl gyors sikerekről azonban hamar kiderült, hogy rövid távon többet ártanak, mint használnak. Felborították a tervet: Hamilton, ez világossá vált, nem fogja eljátszani a készséges kisinast Alonso mester mellett, tátott szájjal bámulva a kétszeres világbajnok utánozhatatlannak szánt bűvészmutatványait. Ezt már a szezon ötödik futamán, Monacóban érzékelhette a külvilág, ahol Hamilton a csapattársát utolérve minden lehetséges módon igyekezett a lehető leglátványosabban demonstrálni, hogy ő a gyorsabb, ezért a McLaren kénytelen volt két körrel előrébb hozni az első bokszkiállását, nehogy veszélyes csatába bonyolódjon Alonsóval.

Dennis csúnya kutyaszorítóba került. Ha nem biztosít kiemelt státuszt Alonso számára, világosan leosztva a szerepeket, veszélybe sodorja a csapat világbajnoki győzelmét, amely pedig a technikai fölényéből adódóan legalábbis valószínűnek ígérkezett. Ráadásul súlyos lelki válságba taszítja az elsőhegedűsségre az újonc mellett joggal igényt tartó, már befutott világsztárt. Ha viszont megteszi, azzal gyógyíthatatlan sebet ejthet védence, Hamilton ifjú önérzetén, és így hiábavalóvá válhat az éveken át tartó pátyolgatás.

Ezt a helyzetet még akkor sem lehetett volna jól kezelni, ha Dennis történetesen elfogulatlan marad, de ahogy az várható, és emberileg teljesen érthető volt, Hamiltonhoz húzott, ami kiszámítható következményekkel járt. Alonso egyetlen év után kiábrándultan elmenekült a csapattól, és jobb híján hazatért saját Ron Denniséhez, Flavio Briatoréhez, egy hasonlóan csalódott és zilált McLarent hagyva maga mögött.

Marc Priestley, az istálló akkori szerelőinek egyike, akiből mára egy önmagában is érdekes fordulattal újságíró lett, nemrég megdöbbentő képet festett Alonso és Hamilton rivalizálásának hatásairól. "Mindketten hihetetlenül gyorsak voltak, ahogy az autónk is nagyon erős volt. Abban az évben simán be kellett volna söpörnünk a vb-címeket, de ehelyett az a szégyenletes igazság, hogy mire eljutottunk Brazíliába, ahol még mindketten harcban álltak a végső győzelemért, konstruktőri pontokat viszont úgysem szerezhettünk, a szívem mélyén azt reméltem, Kimi lesz a bajnok" - mesélte. "Természetesen így is mindent megtettem a hétvégén, ami tőlem telt, ez az érzés azonban sokkolt. Drámai példája volt annak, hogy a két versenyző elkeseredett civódása mennyire maga alá temetheti az egész csapatot." Priestley hozzátette azt is, hogy "olyasvalakiként, aki érzelmileg egyikükhöz sem kötődött jobban, mint a másikhoz, mindkettőjükből kiábrándultam a szezon folyamán."

Miközben Hamilton és Alonso a nyilvánosság előtt igyekeztek harmonikusnak tettetni a viszonyukat, csúcsra járatva a McLaren PR-gépezetét, a konfliktusuk a felszín alatt feltartóztathatatlanul kitörni készült. A robbanás a Hungaroringen következett be, azzal az elhíresült epizóddal az időmérőn, amikor Alonso bosszúból feltartotta csapattársát a bokszban, hogy Hamiltonnak ne legyen ideje megkezdeni az utolsó mért körét. A trükk bevált: a pole Alonsóé lett, de a sportfelügyelők utólag öt rajthellyel hátrébb sorolták, mert kétségtelenné vált, hogy szándékosan tett keresztbe Hamiltonnak.

Aki azonban legalább annyira kompromittálódott az incidens során, mint ő. Hiszen az egész úgy kezdődött, hogy a mért körök előző fordulójára készülődve fittyet hányt a csapat utasításaira, és nem engedte maga elé Alonsót. Amikor pedig a bokszban várakozott mögötte, nem tudva, hogy a felemelt nyalóka ellenére szándékosan nem indul el, dühében minősíthetetlen hangnemben beszélt Dennisszel a rádión. "Soha többet ne merjétek ezt csinálni velem, bazdmeg!" - üvöltötte, mire Dennis hasonló szellemben ráripakodott, hogy "soha többet ne merj így beszélni velem, bazdmeg!" A végső szó Hamiltoné lett: "Menj, és fordulj fel, bazdmeg!" A minden ízében keresetlen alpáriságot árasztó felvétel nyilvánosságra került, és aligha tett jót a brit versenyző megítélésének, aki az őrjöngve a gazdája kezébe harapó kutya szerepében nem váltott ki különösebb rokonszenvet. A McLaren 2007-es szezonjára aztán a kémbotrány tette fel a töviskoszorút, amely miatt a csapatot ki is zárták a konstruktőri vb-ből.

A monacói és a hungaroringi epizód még csak annak a markáns megnyilvánulása volt, hogy Hamilton nem törődött bele a tanonc szerepébe. 2008-ban, immár Alonso nélkül, megkapta az áhított - és tegyük hozzá: sokkal testhezállóbb - elsőhegedűsi státuszt, és neccesen ugyan, de behúzta a világbajnoki címet is, ám közben elkezdődött az a szülő-gyerek játszma, amely négy évvel később majd elkerülhetetlenné teszi a szakítást. Jó példája volt ennek egy májusi, önmagában jelentéktelen történet. Hamiltonnak a Vodafone PR-eseményén a görög istent, Apollónt kellett alakítania, és ebben a minőségében lelógatták a mennyezetről, egyenesen a trójai faló makettje elé. Hogy kinek a fejéből pattant ki a bizarr ötlet, rejtély, mindenesetre utólag Hamilton is kiborult rajta. "Én csak odamentem, és azt tettem, amit mondtak" - panaszkodott. "A képeket elnézve azonban úgy érzem, kevés szörnyűbbet láttam még. Felejtsük el az egészet! Nekem menő az imidzsem, szóval az ilyesmi nem sokat segít."

Forrás: Vodafone
Hamilton Apollónként lebeg egy PR-rendezvényen. Ez utólag még nála is kicsapta a biztosítékot

Hamiltonnak ez a nyilatkozata két kulcsmozzanatot villantott fel. Az egyik az imidzs kérdése, amelyről mára nyilvánvalóvá vált, hogy valamiért központi szerepet foglal el a gondolkodásában. A másik a lázadozás a McLaren mindenre kiterjedő felügyeleti joga ellen. Többek között az idétlen apollóni szerep nyithatta fel a szemét arra, hogy nem feltétlenül minden menő, amit a csapat rá próbál kényszeríteni, és hogy nem célszerű teljesen alárendelnie magát a benne csak vonzó reklámarcot látó felsőbb akaratnak.

Utólag nyilvánvaló, hogy Hamilton a felnőtté válás küszöbén milyen elkeseredett harcot vívott a McLarennel az önállósodásért. A 2009-es szezon mindjárt egy újabb botránnyal indult számára, amikor az ausztráliai idénynyitó után kiderült, hogy a Safety Car-fázisban szándékosan, a csapattól rádión érkező utasítást követve engedte maga elé Jarno Trullit, de ezt a sportfelügyelők előtt letagadta. Az olaszt a szabálytalan előzés miatt eredetileg 25 másodperces időbüntetéssel sújtották, csakhogy később nyilvánosságra kerültek a McLaren rádiókommunikációjának felvételei, így Hamiltonra rábizonyították a hazugságot. Ő azzal védekezett, hogy végig a csapatmenedzser, Dave Ryan parancsait követte, aki nem túl meglepő módon belebukott a kínos ügybe. Sőt sokak szerint Dennis is azért adta át a McLaren vezérigazgatói posztját a tervezettnél hamarabb, 2009 áprilisában Martin Whitmarshnak, hogy a távozásával enyhítse a csapatra váró büntetést. Ebben kétségkívül lehet valami, mert amikor néhány héttel később a Motorsport Világtanács csupán egy három versenyre szóló, felfüggesztett eltiltással díjazta a McLaren hazugságbotrányát, az ítéletben külön kitértek "a vállalati kultúra várható változásaira" is.

2009 a pályán Hamilton eddigi legrosszabb éve volt. A Brawn GP és a Red Bull árnyékában mindössze két győzelemre futotta az erejéből, és éppen feleannyi pontot kapart össze, mint egy évvel korábban. 2010 sem sikerült sokkal jobban számára, ráadásul márciusban közölte az apjával, Anthonyval, hogy menedzserként többé nem kér a szolgálataiból. Ez is csak egy újabb fejezet volt a függetlenségért folytatott harcában, de középtávon súlyos következményekkel járt, mert nélkülöznie kellett az egyik támaszát, akiről korábban megszokta, hogy mindig mellette áll. Amikor 2011 közepén barátnőjével, Nicole Scherzingerrel is szakított, érzelmileg végképp légüres térbe került, és a pályán bemutatott méltatlan vergődése jól mutatta, hogy mennyire kicsúszott a talaj a lába alól.

Ennek az egyik kicsúcsosodása volt a tavalyi Monacói Nagydíj, amelyről dúvadként küzdve kilökte Felipe Massát és Pastor Maldonadót. Utólag "röhejesnek" nevezte őket, és kínjában elsütötte azt a bizonyos félresikerült poénját arról, hogy a sportfelügyelők biztos a bőrszíne miatt pikkelnek rá, "Ali G legalábbis ezt mondja". Már távozott a pályáról, amikor a McLaren ledöbbent PR-osai kétségbeesetten visszaparancsolták, arra kényszerítve, hogy személyesen kérjen elnézést a felügyelőktől. Megtette, de nem nehéz elképzelni, hogy milyen megalázó lehetett számára belemenni a színjátékba. Az állandó bocsánatkérésekbe könnyű belefáradni.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=nokIaGBWrrEycpkL

Hamilton botrányos élő TV-interjúja a 2011-es Monacói Nagydíj után. "Ezek a versenyzők marhára röhejesek" - mondta némileg tompított fordításban Massáról és Maldonadóról

Ám a show ment tovább, és Hamilton egyre többször, egyre hevesebben rángatta az istrángot. Az idén már szinte állandó harcban állt a McLaren sajtóosztályával; mint a szülői hatalom ellen lázadozó tinédzser, folyamatosan feszegette a határokat, szemtelenül kihasználva, hogy szerződéshosszabbítás előtt állt, tehát nem keverhetnek le neki túl nagy pofonokat. Mulatságos volt látni, ahogy egy sajtótájékoztatón a csapat sajtófőnökével, a nyájasnak bajosan nevezhető, a fogcsikorgatást most mégis vészjóslóan higgadt mosollyal leplező Matt Bishoppal fotóztatja magát, miközben mellette a vezér, Martin Whitmarsh beszél a mikrofonba, aztán fensőbbséges nyugalommal elkezdi kitweetelni az eredményt, látszólag mit sem törődve a körülötte zajló felhajtással. Pedig valójában nagyon is törődött vele: ennél jobb alkalmat, és ezzel nyilván tisztában volt, nem találhatott volna, hogy ország-világ előtt demonstrálja a csapattal szembeni fölényét. A spái Twitter-botrány pedig, amelynek során az egész internettel megosztotta a hétpecsétes titokként őrzött telemetriáját, újabb bizonyítéka volt a színfalak mögötti küzdelemnek.

Hogy ezek a túlságosan is emlékezetes momentumok egy elfuserált botrányhős profilját rajzolják ki, abban általában véve óriási szerepe van a szponzorok jóindulatából élő Forma-1 rögeszmés rajongásának a politikai korrektség iránt, de nem kevésbé az ebben különösen jeleskedő McLaren kontrollmániájának is. A túlmisztifikált régi szép időkben, mondjuk az 1970-es években Hamilton nem a hatalom hálójában elveszetten vergődő emberke lenne, hanem egy vagány James Hunt, aki színes bőrűként sem fél rasszista vicceket sütögetni, hirtelen felindulásból, de legalább őszintén elküldi a francba a riválisait, és aztán - lehet, hogy nem azonnal - éppolyan őszintén bocsánatot is kér tőlük.

A McLaren az egyenruhával együtt szerette volna ráerőltetni az egyenviselkedést és az egyenszövegeket is, mostanra azonban kiderült, hogy azok egyszerűen nem illenek rá. Hamilton egy impulzív személyiség, aki talán nem képviseli az absztrakt gondolkodás netovábbját, de hol bátor, hol öntudatlan megnyilvánulásaival a pályán és azon kívül is üdítő színfolt a mezőnyben. Abszurd, hogy manapság, amikor divatos a karakterek állítólagos hiánya miatt kritizálni a Forma-1-et, őt azért ostorozzuk, mert a maga ösztönös módján mer az lenni, aki: Lewis Hamilton. Csúnya kifejezéssel élve a sporttörténet talán első igazi tenyésztett versenyzőjeként érkezett a McLarenhez, az útját végig gondosan egyengették, és jóformán burokban nőtt fel, de éppen ennek fényében különösen figyelemreméltó, hogy a mezőny egyik legeredetibb figurája lett belőle. Mert tényleg az; senkinek a rovásán nincs annyi botrányos, mulatságos vagy hajmeresztő epizód, mint az övén. Ez persze éppúgy teheti ellenszenvessé, mint szimpatikussá. Bárhogy is, érdemes megpróbálnuk más szemmel nézni rá, mint eddig.

És azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy elárulta a McLarent. Húsz nagydíjgyőzelem, 48 dobogós helyezés, 24 pole pozíció és egy világbajnoki cím még akkor sem kudarc, ha a házasságuk beváltatlan ígéretek soraként is felfogható. Potenciálisan sokkal több volt benne, mert félreértés ne essék: pusztán a vezetési képességei alapján Hamilton a mezőny - és valószínűleg minden idők egyik - leggyorsabb versenyzője. Tavaly érzelmi válsággal küszködött, ami látványosan kihatott a pályán nyújtott teljesítményére, de mostanra fejben is összeszedte magát, és ha csak rajta múlt volna, éppúgy vezethetne az összetettben, mint Vettel vagy Alonso. Az, hogy hat év alatt csak egyetlen vb-t nyert, sokkal inkább a McLaren sara, mint az övé. Egyáltalán nem csoda, hogy elvesztette a csapatba vetett hitét. Ostobaság azt hinni, hogy csak a pénz miatt lécelt le tőlük.

De vajon miért választotta a Mercedest? Részint nyilván kényszerből; tavaly óta tudjuk, hogy legszívesebben a Red Bullhoz menekült volna, de ott egy második dudásra Sebastian Vettel mellett nem vágyván bevágták az ajtót az orra előtt, az idén újra hosszabbítva Mark Webberrel. Hamiltonnak tehát nem sok választása maradt. Mivel a McLaren nyilván több évre akart leszerződni vele, nem várhatott mondjuk 2013-ig, hátha felszabadul egy hely a Ferrarinál vagy a Red Bullnál. A Mercedes logikus célpont volt: egyrészt messiásként várnak valakit, akin biztosan nem múlik a győzelem, ha megfelelő autót kap hozzá, másrészt nem teljesen ismeretlenek számára. A Forma-1 előtt a McLarennel felesben finanszírozták a pályafutását, így Hamilton nem mellesleg Norbert Hauggal is régóta jó viszonyban van. Fontos lehet, hogy a McLaren védett közegéből egy nem egészen idegen környezetbe lép át, mert a váltást biztosan így is kultúrsokként fogja megélni. Ösztönzőleg hathat rá, ugyanakkor viszont balul is elsülhet.

Hamilton azt állítja, nincsenek illúziói a felől, hogy már jövőre a vb-címért küzdhet a Mercedesszel, sőt még azon sem csodálkozna, ha futamot sem tudna nyerni. "Hosszú távra tervezek" - jelentette ki. "Szerintem 2014-ben és 2015-ben leszünk a legsikeresebbek. Szó sincs róla, hogy jövőre eleve pocsék évre számítok, csak tisztában vagyok vele, hogy nem a miénk lesz a legjobb autó, és keményen kell majd igyekeznünk, hogy fejlesszünk rajta."

Végül elismerte, hogy azt szeretné tenni, amit valamikor Michael Schumacher tett a Ferrarival. "Pontosan erről van szó. Úgy érzem, manapság kevés versenyző vállalkozik ilyesmire" - mondta a BBC-nek. "Választhatnám a könnyű utat, és maradhatnék a McLarennél, egy nagyszerű csapat nagyszerű autójával végigszórakozva a következő három évet, miközben még tűrhetően is keresek. Én azonban nem érem be ennyivel: inkább szeretnék megszenvedni a sikerért. Hozzá akarom segíteni a Mercedest a győzelemhez." Lehet, hogy ez naiv elképzelés a részéről, de azért őt sem ejtették a fejére: "Ha pedig nem jön össze, csak 31 éves leszek, amikor lejár a szerződésem..."

Igencsak kemény fába vágta a fejszéjét, mert hiába vívta meg a harcát a felnőtté válásért, és nőtt be a feje lágya, több okból is kétséges, hogy feljuttathatja-e a Mercedest a csúcsra. Egyrészt ehhez olyan fejlesztői képességek és technikai érzék kell, amely kevés versenyzőben van meg. Hamilton híres arról, hogy - például jelenlegi csapattársával, Jenson Buttonnal szöges ellentétben - az ízlésének nem megfelelő autóból is ki tudja hozni a maximumot, ami azonban paradox módon ellene dolgozhat, mert megnehezítheti számára annak eldöntését, hogy két technikai megoldás közül melyik az előnyösebb. A McLarennél soha nem is tagadták, hogy dilemma esetén éppen ezért Buttonhoz igazodtak inkább: neki bármilyen beállítás is feküdt, Hamilton úgyis elvezette vele az autót. Ráadásul amióta Schumacher az 1990-es évek végén kínkeservesen sikerre vitte a Ferrarit, a szimulációs technikák és egyéb számítógépes módszerek annyit fejlődtek, hogy a mérnökök eleve kevésbé támaszkodnak a versenyzői visszajelzésekre, mint akkoriban.

Másrészt még az is erősen vitatható, hogy a Mercedes GP az infrastrukturális és anyagi hátterét tekintve élcsapat-e egyáltalán. Korábbi inkarnációjában, amikor még a Honda tulajdonában volt, 750 embert foglalkoztatott, de Ross Brawn 2009-ben 450-re csökkentette ezt a létszámot, mostanság pedig csak 380-400-an dolgoznak a Mercedesnél. Ez a Williamsével azonos nagyságrend, míg a Red Bull 450-485, a McLaren kb. 450, a Ferrari 450-500 főt számlál. A költségvetésben még nagyobbak a különbségek. Habár erre több, egymástól távol álló becslés létezik, az egyik szerint a Mercedes tavaly mindössze 72 millió euróból gazdálkodott, szemben a Lotus 86, a Red Bull és a McLaren 180-190, valamint a Ferrari 199 millió eurójával. Még ha a pénz a Forma-1-ben sem minden, ekkora hátrányból akkor is nehéz az élre törni.

Mindemellett nem látszik, hogy a Mercedesnél kezdenének a helyükre kerülni az építőkockák. A Ferrari korábbi, nem elég innovatív hozzáállása miatt kirúgott technikai igazgatóját, Aldo Costát csak a múlt december 1-jétől nevezték ki tervezési és fejlesztési igazgatónak, míg Geoff Willis tavaly október 17. óta technológiai igazgató. Így az idei autó alapkoncepciójának kidolgozásában még egyiküknek sem volt módja részt venni, a jelenlétük tehát ebből a szempontból először jövőre éreztetheti a hatását. Bob Bell - aki a Renault-nál Alonso mindkét vb-címéhez asszisztált - ugyanakkor már 2011 áprilisában elfoglalta a technikai igazgatói posztot, a Mercedes mégsem lépett igazán egyről a kettőre. Ami azt illeti, az idei fejlesztéseik mérlege a frappáns ötletnek induló dupla DRS-sel együtt is erősen negatív. És az is inkább versenyzőcsábítgató retorikai bűvészkedésnek hangzik, semmint hihető érvnek, hogy 2014-ben, a turbómotorok megjelenésével egy csapásra a gyári Mercedes lesz a leggyorsabb.

Jenson Button valószínűleg nem hisz a szerencséjének, hogy Hamilton önként hagy ott neki szabad prédául egy olyan ütőképes csapatot, mint a McLaren. Az ő vb-győzelmének esélyei eddig viszonylag csekélyek voltak, mert ha a McLaren a végső sikerre képes autót is épített volna, a statisztikák alapján Hamiltont nehéz lett volna megvernie vele. Ez az akadály most elhárult.

Hamilton és a McLaren házassága a szakítás ellenére sem volt kudarc. Egyvalaki mégis biztosan annak érzi majd: Ron Dennis. A srác, akit felnevelt, hátat fordított neki, ami az ő szemében felér egy árulással. Pedig ez nem árulás, hanem csak a szükségszerű következő fejezet egy élversenyző pályafutásában. Most vagy később, de Hamilton alighanem akkor is elhagyta volna a McLarent, ha egy helyett három vb-t nyer velük. Éppen úgy, ahogy új kihívásokra vágyva Schumacher is elhagyta a Benettont, és Alonso is távozott a Renault-tól.

* * *

Közvetlenül a Koreai Nagydíj első körében elkövetett, kétségkívül idétlen akciója után talán nem szerencsés előhozakodni ezzel, de Kamui Kobajasi legalább annyira megérdemelt egy esélyt valamelyik élcsapatnál, mint a Hamilton helyére szerződtetett Sergio Pérez.

A Telmex milliói nyilván túl nehezek ahhoz, hogy csak úgy félrelökjük őket, de az ügylet gazdasági oldalától elvonatkoztatva - még ha a hivatalos verzió szerint Pérezzel együtt nem is érkezik pénz a csapathoz - nem feltétlenül tűnik jogosnak a McLaren választása. Pérez ugyan háromszor állt a dobogón, míg Kobajasi csak egyszer, ez a statisztika azonban megtévesztő.

Erre ironikus módon éppen a két versenyző főnöke, a Saubert irányító Monisha Kaltenborn hívta fel a figyelmet, rámutatva, hogy Pérez a három esetből kétszer tulajdonképpen azért került előnyös helyzetbe, mert az időmérőn lassabb volt Kobajasinál. Egyedül Malajziában győzte le a csapattársát, ahol aztán vasárnap ügyesen halászott a zavarosban. Kanadában a 15., Monzában pedig a 12. rajtkockába került - mindkét esetben 4 hellyel Kobajasi mögé -, és kizárólag ennek köszönhette, hogy a Sauber vele vállalta be a később nyerőnek bizonyuló alternatív taktikát. Igen, voltaképpen kényszerből. Montrealban a lágy gumin rajtoltatták el, míg szinte mindenki más a szuperlágyon indult, Monzában pedig, ahol a közepes volt a divatos választás, a keményen vágott neki a versenynek.

Tény, hogy ezt ki is kellett tudnia használni, körültekintően kímélve a gumikat, ami eddigi, rövid pályafutása alapján az egyik erősségének tűnik. Barcelonában, Belgiumban és Japánban, ahol az első 5 hely valamelyikéről rajtolt, Péreznek még pontot sem sikerült szereznie. Másfelől viszont Kobajasi Szuzukában a tempójával érdemelte ki a 3. rajtkockát, és önerőből is tartotta meg a helyét a versenyen, még ha Alonso és Webber balszerencséje a segítségére volt is.

A McLaren helyében, pusztán a teljesítményük alapján én inkább választottam volna Kobajasit, mint Pérezt. De valójában egyiküket sem: ha rajtam múlik, azt a Nico Hülkenberget szerződtettem volna, akire végül nem más csapott le, mint a tehetségek felkutatásában élen járó Sauber...