(Ne) folytassa, Michael! - Monzai Görbe Tükör

Mégis ki akarna kirúgni egy hétszeres világbajnokot? A kérdés annyira abszurd, hogy szinte költőinek hangzik, pedig nagyon is valós forgatókönyvet takar. A Ferrari egyszer, 2006 végén alighanem már akarata ellenére, némi szelíd erőszakkal tessékelte ki Michael Schumachert az otthonává vált piros motorhome ajtaján, s most, miközben mindenki a jövőjét találgatja, nem kizárt, hogy titokban a Mercedes is hasonló akcióra készül.

Ezt persze nyilvánosan soha nem ismernék el, mert - különösen Németországban, ahol Schumachert félistenként tisztelik - magukra zúdítanák vele a közharagot, ami a Mercedesnek csöppet sem hiányzik. Rosszabb PR-t nehéz lenne elképzelni. A paddockból kiszivárgó hírek szerint azonban a csapatnál valójában azt szeretnék, ha Schumacher önként választaná a visszavonulást, s így megkímélné őket a kínos bejelentéstől. A megforduló széljárást jelzi, hogy míg Ross Brawn korábban azt mondta, a Mercedes teljes egészében Schumacherre bízza a folytatást, Monzában már ő is hangsúlyozottan "közös döntésről" beszélt, amely nem múlhat kizárólag az egyik félen.

Schumacher méltán érezheti úgy, hogy kísért a múlt. Bár ezt nyíltan sohasem ismerték el, mert a Ferrari sem szerette volna magára vállalni saját bálványának nyugdíjazását, a mai napig tartja magát a pletyka, miszerint a cég elnöke, Luca di Montezemolo győzte meg arról, hogy neki is jobb lesz már háziköntösben és kényelmes papucsban, a kandalló melletti karosszékében békésen szunyókálva nézni a futamokat. Montezemolo a fáma szerint aggódott, hogy ha Schumacher egyszer tényleg kiöregszik, ami egyre időszerűbbnek tűnik, a Ferrari a vezéregyéniségét elvesztve gyorsan összeomlik. Előnyösebbnek látszott hát még azelőtt megszabadulni tőle, hogy a triumvirátus másik két tagja, a csapatfőnök Jean Todt és a technikai igazgató Ross Brawn szintén elhagyja a kormányosfülkét, mert ha mindhárman egyszerre távoznak, a hajó bizonyosan elsüllyed.

A Ferrari ezért csapott le azonnal a McLarenből a műszaki hibák végeláthatatlan sorozata miatt lassacskán kiábránduló Kimi Räikkönenre, amikor elérhetővé vált. Remélték, hogy ezzel túlestek a fájdalmas generációváltás nehezén, és a fejlemények - Räikkönen 2007-es világbajnoki győzelme - eleinte őket látszottak igazolni. Ám ironikus módon tőle két évvel később szintén erőszakkal kellett megszabadulniuk, még azon az áron is, hogy 2010-ben kifizetik a gázsijának egy részét a nagy semmiért. Ez drága mulatság volt, de ekkor már nem az egész Forma-1-től megcsömörlő finnben, hanem Fernando Alonsóban látták a jövőt. Egyelőre úgy tűnik, joggal - ami azonban egy másik történet.

Az igazság körül valószínűleg sohasem oszlik el teljesen a gumifüst, mégis valószínű, hogy Schumacher hat évvel ezelőtt nem egészen önként vonult száműzetésbe, távol a világot jelentő aszfaltról. A helyzet azonban más volt, mint most. Schumacheren akkor meglátszottak a frontvonalban eltöltött hosszú évek árulkodó ráncai, és ha motivációhiánnyal nem is küszködött, néha a kamerák kereszttüzében is kifejezetten fáradtnak, sőt öregnek tűnt. Nem csoda: a sport történetében még senki nem akadt, aki ennyi időn át folyamatosan harcban állt volna a vb-címért. 1994 és 2006 között mindössze három olyan szezon - az 1996-os, az 1999-es és a 2005-ös - volt, melynek során Schumacher nem vett részt a küzdelemben, és ép ésszel még felmérni is lehetetlen, hogy ez mennyit kivesz az emberből. A sorozatterheléssel járó stressz leírhatatlan; Mika Häkkinen utólag elismerte, hogy már 1999-ben, amikor első világbajnoki címét kellett megvédenie, teljesen kifacsarva érezte magát az állandó harckészültségtől. Bármennyire kivételes az állóképessége, 2006-ra, 37 évesen Schumacher is úgy nézett ki, mint akire valóban ráfér a papucs meg a háziköntös.

Most azonban más a helyzet. Schumacher nem csupán lazának és kipihentnek tűnik, hanem szinte fiatalabbnak is, mint előző visszavonulása előtt, 2006-ban volt, ami egy 43 éves, Forma-1-es viszonyok között élő, anakronizmusnak számító versenyzőtől bravúros teljesítmény. A csodát előidéző elixír egyik alkotóeleme a sportmánia mellett alighanem éppen a stresszmentes életmód, amelyet az biztosít, hogy Schumacher a világbajnoki küzdelem nyomasztó terhe nélkül hódolhat kedvenc szenvedélyének. Nem véletlen, hogy miután Valenciában végre megszerezte első dobogós helyezését a visszatérése óta, egy interjúban úgy jellemezte önmagát, mint aki "lazább és nyugodtabb, de ugyanolyan sikerre éhes és motivált, amilyen régen volt."

A motiváltság a kulcsszó. Schumacher ezúttal a kiégettség semmilyen jelét nem mutatja, és a viselkedése a pályán és azon kívül egyaránt arra enged következtetni, hogy ha rajta múlna, pillanatnyi habozás nélkül folytatná a versenyzést. Vannak, akik szerint minél hamarabb szögre akasztja a sisakját, annál jobb, mert csak minden egyes újabb futamhétvégével tovább rombolja egykori hírnevét, ez azonban olyan érv, amely Schumachert alighanem tökéletesen hidegen hagyja. Ha egy fikarcnyit is érdekelné, hogy mit gondolnak róla, valószínűleg már tavaly vagy tavalyelőtt bedobta volna a törölközőt. Bármilyen elcsépelten hangzik, tényleg csak ő tudhatja, hogy így is élvezi-e a versenyzést, és ha igen, akkor ezen a kívülállók véleménye sem változtat.

A fejébe nyilván nem láthatunk bele, de Schumacher lelkivilágáról sokat elárul, hogy nemrégiben mivel indokolta a visszatérését. "Szó sincs arról, hogy hiányzott a versenyzés, vagy unatkoztam nélküle" - jelentette ki. "Ellenkezőleg: kifejezetten élveztem a szabadságot, hogy olyasmire is van időm, amire korábban nem volt. Amikor a Ferrari tanácsadójaként jártam a futamokra, soha nem éreztem, hogy szeretnék újra versenyezni. De aztán Ross 2009 novemberében felhívott telefonon, és ettől valami hirtelen elindult bennem. A váratlan egybeesések váltották ki: az, hogy Ross lesz a csapatfőnök, hogy a Mercedes beszáll - elvégre a Forma-1 előtt hozzájuk tartoztam -, hogy az akkumulátoraim teljesen felöltődtek, és hogy fizikailag még mindig nagyon fitt voltam. Egy pillanat alatt újra feléledt bennem a tűz, amit addig én magam sem gondoltam volna."

Izgalmas vallomás ez, és nem csupán azért, mert Schumacher köntörfalazás nélkül elismeri benne, hogy előzőleg valóban elment a kedve a versenyzéstől, hanem azért is, mert azt állítja, hogy Brawn hívása keltette fel újra az étvágyát. Ne felejtsük el, hogy a tervek szerint alig néhány hónappal korábban beugrott volna Felipe Massa helyére a Ferrarinál, ha - legalábbis a hivatalos verzió szerint - egy motorbaleset során szerzett nyaksérülése nem akadályozza meg ebben. Még tesztelte is a csapat autóját. A nyilatkozata felveti a kérdést, hogy akkor vajon mi vezette volna vissza a pályára a lojalitáson túl...

Ráadásul az egyéni teljesítményét nézve Schumachernek a mostani a legerősebb szezonja a visszatérése óta. Amikor valaki szemfülesen felhívta rá a figyelmét, hogy idén több műszaki hibája volt, mint 2001 és 2005 között összesen, mosolyogva csak annyit válaszolt: "Tényleg? Érdekes statisztika." Mások kiszámolták, hogy a gikszerek nélkül ő vezette volna a vb-t a Kanadai Nagydíj előtt, ám ha ez igaz is, nincs semmi jelentősége. Annak viszont van, hogy mindez azt bizonyítja, Schumachernek nem kell szégyenkezve meghúznia magát a pilótafülkében. A versenytávokon már tavaly méltó ellenfele volt a sokkal fiatalabb Nico Rosbergnek, de idén az eddig gyenge pontjaként számon tartott időmérőkön is pariba került vele: habár 7:6 arányban még mindig a csapattársa vezet, a Monacói Nagydíjon szerzett pole-jával, amelytől az előző versenyen begyűjtött büntetése miatt fosztották meg, ő állna nyerésre. Ha ezt összevetjük azzal, hogy tavaly 16:3-ra, tavalyelőtt pedig 15:4-re kapott ki Rosbergtől, a fejlődése drámai. Saját egykori önmagával már valószínűleg nem tudná tartani a lépést, és nincs Alonso vagy Hamilton szintjén, de lefelé semmiképpen nem lóg ki a mezőnyből. "Én egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy még mindig elég jó vagyok az F1-hez, csak nem mindenki osztotta a véleményemet. Monaco engem igazolt" - vélte.

Vajon a Mercedesnek miért állna érdekében kiebrudalni a csapatától egy nemzetközi szupersztárt, akit a közönség jelentős része továbbra is szeret, s aki a jelek szerint mostanában többnyire kihozza az autójából a maximumot? Elvégre jövőre aligha fog annyira felborulni a status quo, hogy a Mercedes világbajnoki esélyessé lépjen elő, így Schumachert akkor sem kell mindenáron lecserélni egy újabb évjáratú élversenyzőre, ha a győzelemhez szükséges képességeiben esetleg kételkednek. A csapatnál sem tagadják, hogy 2014-re, a V6-os turbók bevezetésének évére várják a nagy áttörést, így a következő szezonra még kézenfekvő lenne meghosszabbítaniuk Schumacher szerződését, és 43 évesen már ő sem érezhetné kínosnak, ha csak egy évre írnának alá vele. Jövőre aztán mindkét fél a fejlemények függvényében dönthetne a továbbiakról. Schumacher szerdán vette rá a fáradságot, és elutazott a franciaországi Magny-Cours-ba, hogy a helyszínen tájékozódjon a Mercedes Sam Bird által tesztelt legújabb fejlesztéseiről, ami nem tűnik egy visszavonulást fontolgató versenyző unalomból elkövetett akciójának. Az elhivatottságához nem férhet kétség. Akkor mégis miért halogatják a bejelentést?

Itt illeszkedik a képletbe az Eddie Jordan által terjesztett pletyka, miszerint Lewis Hamilton már megegyezett a Mercedesszel. A csapatnak hasznára válhat, ha az új sztárnak lesz egy lazább éve a beilleszkedésre, mielőtt - reményeik szerint - 2014-ben harcba szállhatnak vele a világbajnoki címért. Ráadásul Hamiltonnak most kell döntenie a jövőjéről, nem később, és bárhová igazol is, nem egyetlen szezonra, hanem hosszabb távra kötelezi el magát. A Mercedes tehát nem várhat: vagy most kell őt megszereznie, vagy elszalasztja a lehetőséget. Hamilton érthetetlen lehangoltságában sokan annak a bizonyítékát vélték felfedezni, hogy éppen a monzai hétvégén írta alá a Mercedesszel kötött szerződését, ezért már fájdalmas nosztalgiával élte meg utolsó győzelmeinek egyikét az őt felnevelő McLaren színeiben. Egyelőre nem tudjuk, hogy ez igaz-e, de a kirakósba kétségkívül beleillik.

Ám ha így történt, a Mercedes kellemetlen dilemmával néz szembe, mert valamelyik versenyzőjétől mindenképpen meg kell válnia. És hiába a hét világbajnoki cím, hosszabb távon inkább a fiatalabb Rosbergre érdemes építeni, ez nem vitás. Schumacher egyetlen esélye, ha Rosberg önként távozik a Mercedestől. Hogy miért tenné? Például azért, hogy Hamilton helyére lépjen a McLarennél.

A McLaren ugyanis kínos helyzetbe kerülhet a brit versenyző elvesztésével. A csapatfőnök, Martin Whitmarsh Monzában azt állította, nincs B-terve erre az esetre, mivel biztos volt a közös folytatásban Hamiltonnal, ám akkor is nehéz dolga lett volna, ha megpróbálja. Hamiltonnak nincs nyilvánvaló, könnyű szívvel választható utódja: Sebastian Vettel elkötelezte magát a Red Bullhoz, Fernando Alonso a Ferrarihoz, más, bizonyítottan rendszeres győzelemre képes versenyzők pedig nem szaladgálnak a paddockban, pláne nem érvényes szerződés nélkül. A McLaren megteheti, hogy egy évre kipróbál egy ígéretes tehetségű fiatalt, az élcsapatok azonban nem szívesen kockáztatnak ismeretlen tényezőkkel. Bizonyítani a kisebb alakulatoknál kell.

A Massa utódjára vadászó Ferrari ugyanezzel a problémával küzd. Sergio Pérez hiába szerezte meg idei harmadik dobogós helyezését Monzában egy olyan produkcióval, amelyet Niki Lauda az év versenyzésének nevezett, Montezemolo szerint még a Saubernél eltöltött két szezonnal a háta mögött sem elég rutinos ahhoz, hogy a Ferrarihoz kerülhessen. A Force Indiánál pedig Nico Hülkenberg és Paul di Resta egymás esélyeit rontja szorgalmasan: mindketten kiemelkedően tehetségesek, a párharcuk azonban annyira kiegyenlített, hogy egyikük sem tűnik ki kellőképpen a teljesítményével. Feltehetően bármelyikük megállná a helyét a McLarennél, sőt meg is érdemelne egy lehetőséget a bizonyításra az élvonalban, a csapat szemszögéből nézve azonban Rosberg lenne a kényelmesebb választás. És valószínűleg ő sem bánná, ha átmehetne a McLarenhez, ahol rövid távon alighanem jobb autót kapna, mint a Mercedesnél.

Ez lehet az oka annak, hogy Schumacher csak októberre ígér bejelentést a jövőjéről: a Mercedes időt akar hagyni Rosbergnek, hátha meg tud állapodni a McLarennel, és akkor mindenki jól jár. Úgy-ahogy. Különben több mint valószínű, hogy Schumachernek nem marad hely. Brawn nem véletlenül vetette fel a monzai hétvégén, hogy a hétszeres világbajnok a visszavonulása után a csapat menedzsmentjében vállalhatna valamilyen szerepet, mert a Mercedes bolond lenne elengedni - ám ez a lehetőség ismerős, de fülsértően hangzó húrokat pendíthet meg Schumacherben, aki 2007-től a Ferrarinál is hasonló minőségben, "tanácsadóként" dolgozott tovább. Akkor eleinte azt állította, szándékosan nincsenek egyértelműen megszabott feladatai, bár a bokszutcai irányítóközpontban üldögélve meglehetősen elveszettnek tűnt, és később el is ismerte, hogy nem igazán találta ott a helyét.

Amikor 2009 elején nem hívták meg egy válságértekezletre, melyet a pocsék szezonkezdet miatt tartottak, már látszott, hogy nincs jövője a csapat vezetésében. Pedig Lauda kijelentette, hogy "a Ferrari helyében odaültetném a bokszutca falára Michaelt. Százszor jobb döntéseket hozna némelyik mérnöknél. Hogy mit tanácsolnék a Ferrarinak? Használják ki a tapasztalatát! Ültessék oda! Nincs nála jobb." Schumacher azonban konkrét szerep híján végül átnyergelt az utcai Ferrarik fejlesztési programjára, mielőtt Brawn elcsábította a Mercedeshez.

Ahol most egyszerre ugyanolyan helyzetben találhatta magát, mint hat évvel ezelőtt a Ferrarinál. Úgy tűnik, a sorsát senki nem kerülheti el.

* * *

Sebastian Vettelnek tulajdonképpen nagy szerencséje volt, hogy egy olyan versenyen sújtották bokszutcai áthajtással túl agresszívnek tartott manőveréért, amelyről később úgyis kiesett, mert így végeredményben nem vesztett vele semmit. A büntetés nélkül valószínűleg 4. lehetett volna, és az újabb generátorhibát megelőzően éppen utolérte az 5. helyezett Kimi Räikkönent, akinél lényegesen gyorsabbnak tűnt, tehát a sportfelügyelők ítélete miatt egy, legfeljebb két helyet (2 vagy 4 pontot) bukott. Az igazán súlyos csapást a műszaki probléma mérte rá; az azzal elvesztett 8-10 pont a szezon végén akár döntőnek is bizonyulhat.

Vasárnap nem lettem volna a sportfelügyelők helyében, mert két necces manőverről is nehéz döntést kellett hozniuk. Annyira nehezet, hogy bár a két incidens között a lényegüket tekintve sok hasonlóság volt, teljesen eltérően ítélték meg őket. Sőt az egyiket meg sem ítélték.

A másik természetesen a 26. körben történt, amikor Vettel a Curva Grandében, a Rettifilót a Roggiával összekötő elnyújtott jobbosban a fűre szorította az előzésével próbálkozó Fernando Alonsót. Valószínűleg mindkettejükben élénken élt az egy évvel ezelőtti versenyen ugyanott történt, kísértetiesen hasonló incidens: akkor Vettelnek két kerékkel a fűre sodródva is sikerült elmennie a keményen védekező Alonso mellett, aki most alighanem azonnal vérszemet kapott a kínálkozó lehetőségtől, hogy ilyen frappáns módon vehet revansot a pimaszságért. Ám a kísérlete balul sült el, mert Vettel nem hagyta magát, és a Ferrarit a pályáról leterelve igyekezett visszaadni a kölcsönt. Csakhogy kicsit túllőtt a célon: kizárólag Alonso képességein múlt, hogy 300 km/h-s tempóval a füvön ralizva megmenekült a kipördüléstől.

Az eset először nem tűnt többnek a két versenyző tavaly kezdődött meccse második félidejénél. Az akkori incidens még sokáig téma volt kettejük között, Vettel nemegyszer előhozakodott vele később is, ami azt jelezte, hogy nem érezte korrektnek Alonso megmozdulását. Most minden bizonnyal ezért akarta megmutatni neki, hogy vele sem packázhatnak. Egy ideig úgy látszott, megúszhatja; a Sky Sports kommentátoraként dolgozó Martin Brundle például elintézte annyival a manővert, hogy csodálkozna, ha a sportfelügyelők büntetésre érdemesnek tartanák, és a McLarent irányító Martin Whitmarsh utólag is túl szigorúnak nevezte a Vettelre kiszabott ítéletet. "De persze Olaszországban vagyunk..." - tette hozzá kajánul, nem sokat bízva a fantáziára.

Vettel a pillanat hevében valószínűleg tényleg figyelmen kívül hagyta, hogy saját szentélyében próbál keménykedni a Ferrarival, de ezt nehezen vethetnénk a szemére. Elvégre nem diplomatának szerződött a Red Bullhoz. Vajon egy másik helyszínen megúszhatta volna az akciót?

Először is érdemes összehasonlítanunk az idei és a tavalyi esetet, hiszen az utóbbiért Alonso nem kapott büntetést. Mindkettőt csak két szögből láthattuk igazán jól: a támadó fél belső kamerájából, valamint szemből, a Roggia sikán előtti egyenes felől. Ez azért jelent viszonylag biztos támpontot, mert a kameraállás a perspektíva alapján mindkét évben ugyanakkora távolságban volt a Curva Grande kijáratától, illetve a felvételek egyforma gyújtótávolsággal is készültek, ami könnyen látható, ha egymásra helyezzük őket, és összevetjük rajtuk például pályabírók jobb oldalon parkoló terepjárójának méreteit. A különbség csupán annyi, hogy úgy tűnik, a kamera idén egy kicsit lejjebb volt, ennek azonban nincs jelentősége.

Fent a tavalyi, lent az idei eset ugyanabból a kameraállásból

Az egymással harcoló Ferrari és Red Bull a tavalyi képen valamivel közelebb van a kanyar kijáratához, mint az idein. Vettel autója még ennek ellenére négy kerékkel a pályán halad, míg Alonsóé már két kerékkel elhagyta azt, vagyis a támadó Ferrari hamarabb sodródott le a fűre a támadó Red Bullnál. Ez korántsem mellékes, mivel azt bizonyítja, hogy az idei eset nagyobb oldalterhelés mellett történt. Vettel egy évvel ezelőtt azért is tudta befejezni az előzést, mert már elkezdhette kiegyenesíteni a kormányt, amikor az ellenfele leszorította, Alonsónak viszont ezúttal nehezebb dolga volt. Ugyanezt bizonyítják a belső kamerás felvételek is, valamint azt, hogy Vettel még szűkebb helyet hagyott Alonsónak, mint Alonso neki. A Red Bull mellett most biztosan nem volt egyautónyi rés a Ferrari számára.

Ez eddig egy érv a büntetés jogossága mellett. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a Curva Grande a mai F1-es autókkal még teletankolva is könnyedén padlógázos (ez nem volt mindig így), ezért a versenyzők normális esetben a legszűkebb, tehát legrövidebb olyan ívet követik, melynek mentén még nem kell elemelniük a lábukat a pedálról. Hogy ez hol van, az a tapadási viszonyoktól függ, tehát autónként (és körönként) eltérő lehet, mindenesetre teljesen a pálya széléig, mint a többi kanyarban, ritkán húzódnak ki a versenyzők. Ezért kívülről nézve gyakorlatilag lehetetlen megítélni, hogy Vettel a kelleténél szélesebben fordult-e el, vagy a számára az adott pillanatban lehetséges legszűkebb ívet követte. Az alábbi két képből látszik, hogy közvetlenül a pályát átszelő árnyék előtt (amely ennyi idő alatt nem mozdult el érzékelhetően) nem volt közelebb a fehér csíkhoz, mint 4 körrel korábban Felipe Massa Ferrarija ugyanazon a ponton. Vettel ezek szerint normálisnak tekinthető íven haladt, s mivel ő volt elöl, azt szabadon megválaszthatta. Ami viszont érv a büntetés jogossága ellen.

Vettel (fent) nem fordult sokkal szélesebben, mint Massa (lent)

A kulcs talán mégsem ebben a két momentumban rejlik. A sportfelügyelők szűkszavúan annyival indokolták az ítéletüket, hogy "az 1-es rajtszámú autó védekezés közben leszorította a pályáról az 5-ös rajtszámút, amelynek pedig már a jelentős része mellette volt a 3-as kanyarba menet." Ezzel az FIA által az idei Brit Nagydíjat megelőzően bevezetett szigorításra utaltak, miszerint "az egyenesben védekezve, a féktáv előtt a versenyző a pálya teljes szélességét használhatja az első irányváltása során, feltéve, hogy az előzésével próbálkozó autó jelentős része még nincs az övé mellett. Eközben a védekező versenyző nem hagyhatja el a pályát nyomós ok nélkül." Kiegészítésként tisztázták, hogy "ha az előzéssel próbálkozó autó első vezetőszárnyának bármilyen kis része az elöl haladó autó hátsó kereke mellett van, azt úgy értelmezzük, hogy jelentős részben odaért mellé." Az elemzők többsége szerint Alonso tavaly azért úszhatta meg Vettel leszorítását büntetés nélkül, mert akkor ez a szabály még nem volt érvényben.

Csakhogy ez kimondottan az egyenesekre vonatkozik, márpedig a Curva Grande nem az. Ráadásul a Ferrari még bőven a Red Bull mögött volt, amikor Vettel megválasztotta az ívét, és arról később sem tért le. Bár ebben teljesen biztosak nem lehetünk, mert az ő belső kamerájából nem láttuk az esetet, úgy tűnt, nem változtatott irányt, miután a Ferrari "jelentős részben" az autója mellé ért. Az igaz, hogy közben a Red Bull is közeledett a pálya széléhez, ez azonban minden épeszű íven szükségszerű: nem kell magyarázni, hogy az autók a kanyar csúcspontja felé tartva távolodnak a külső szegélytől, azt elhagyva pedig újra közelednek hozzá, pályamódosítás nélkül is. Kanyarban pontosan ezért nehéz értelmezni a fenti szabályt.

Vajon elvárható lett volna Vetteltől, hogy szűkítsen az íven, amikor Alonso elkezd mögötte kifelé húzódni? Nem hiszem. A legtöbb kanyarban ezt nyilván meg sem lehet tenni, hiszen a versenyzők a tapadási határon fordulnak, így az adott sebesség mellett eleve nem tudják szűkebb ívre kényszeríteni az autójukat, de még ha Vettel a könnyedén padlógázos Curva Grandében meg is tehette volna, akkor sem lehetett arra kötelezni, hogy tálcán kínálja fel a pozícióját Alonsónak. Elvégre ő haladt elöl; szabadon megválaszthatta az ívet, amíg a Ferrari mögötte volt. Utána persze nem legyezhetett volna rá, de nem is tette. Alonso viszont egy eleve szűkülő résbe bújt be, így számolnia kellett vele, hogy esetleg akkor is elfogy mellette a hely, ha Vettel nem tér le az ívéről.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Vettel manővere sportszerű volt. Veszélyeztette Alonsót, ami etikailag eleve indokolhatná a büntetést, de a jelenlegi szabályok alapján jogilag nehéz ráhúzni a vizes lepedőt. Ebben az értelemben nem érzem kellően megalapozottnak a sportfelügyelők ítéletét. Létezik ugyan egy olyan szabály is, hogy az ideális ívre kívül legalább egyautónyi helyet hagyva kell visszahúzódni, ez azonban csak akkor lép érvénybe, ha a védekező fél előzőleg letért az ívről az egyenesben. Vettel nem tett így, ez tehát nem vonatkozott rá.

A probléma azért érdekes, mert egy másik esetben is felmerült. A 8. körben Bruno Senna a Roggia előtt támadta a 10. helyezett Paul di Restát, aki azonban nem törődött vele, és a féktávon kíméletlenül leszorította őt a pályáról. Az akciója szemből nézve különösen piszkosnak tűnt, Senna belső kamerájából viszont már kevésbé volt egyértelmű. A Force India ugyanis sokkal szélesebben fordult el a Curva Grandében, így a pálya belső (bal-) oldalán közeledett a sikán felé, és amikor a UBS hirdetőtábla vonala előtt végre elkezdett kihúzódni a külső (ideális) ívre, még jócskán a Williams előtt volt - tehát a szabály szerint a pálya teljes szélességét használhatta. Emellett Vettelhez hasonlóan korábban ő sem tett védekező manővert az egyenesben, vagyis neki sem volt kötelessége egyautónyi helyet hagyni maga mellett Senna számára. Ez az incidens mégis legalább annyira büntetésgyanús volt, mint a Vettel/Alonso-féle, de a sportfelügyelők érdekes módon ki sem vizsgálták. Persze mondhatjuk, hogy Sennának fékeznie kellett volna a közeledő Force Indiát látva, csak hát a Williams addigra már teljesen egyenes vonalban haladt az ideális íven, ezért azt hihette, a kanyar az övé lesz. Jogilag nem volt igaza; etikailag már kevésbé egyértelmű a helyzet.

A kutya egy bahreini precedensben lehet elásva. Ott Nico Rosberget azért nem büntették meg, amikor leterelte a pályáról az előzésével próbálkozó Lewis Hamiltont, mert "a kanyar kijárata után azonnal elkezdett jobbra húzódni, és ezt egyenletes ütemben, egyenes vonalban folytatta, nem téve közben semmilyen hirtelen mozdulatot", valamint ő kezdte meg előbb a manőverét, és akkor a McLaren még teljesen mögötte haladt. Ez szó szerint igaz Vettelre is a monzai esetben (kivéve az "egyenes vonalban", de az ideális ív értelmében már az is) , ami megkérdőjelezi az ítéletek következetességét. Tény, hogy a fent emlegetett új szabályt azóta vezették be, de ez ebben a konkrét esetben semmin nem változtat.

Valószínűleg megérne egy ilyen kiegészítést: "Az egyenesben védekezve, a féktáv előtt a versenyző a pálya teljes szélességét használhatja az első irányváltása során, feltéve, hogy annak megkezdésekor az előzésével próbálkozó autó jelentős része még nincs az övé mellett." Hiszen az értelmezést mindkét monzai esetben többek között az nehezítette, hogy a két autó viszonylag lassan közeledett egymáshoz: látni lehetett, hogy előbb-utóbb keresztezni fogja egymást a pályájuk, csak éppen egyik fél sem akart változtatni a sajátján. Nem mindegy, hogy azt ki választotta meg először. A bahreini ítéletben tulajdonképpen szerepelt is utalás ennek a jelentőségére, amikor figyelembe vették, hogy Rosberg még Hamilton előtt indította meg a manőverét.

Nehéz ügy. A szabályokat egyfelől minél egyértelműbbé kell tenni, másfelől viszont arra is ügyelni kell, hogy a túlszabályozás megölheti a spontaneitást.