Kever és újraoszt? - Hockenheimi Görbe Tükör

A nemzetközi szakzsargonban a magyarul kissé esetlenül hangzó "őrült szezonként" emlegetett, menetrend szerint valamikor az idény első harmada után (és persze egyre korábban) kezdődő időszak minden évben szolgáltat némi betevő csámcsognivalót a Forma-1 sajtójának, a paddockban suttogva terjesztett híreket és álhíreket idővel ordítva kürtölik világgá az újságok címlapjai. Az olykor hajmeresztően valószínűtlennek tűnő igazolásokról szóló feltételezéseket általában azon a kétes alapon próbálják hihetővé tenni, hogy ugyebár nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ez néhány esetben, legalábbis látszólag, bizonyságot is nyer, ami persze a találgatások végtelenhez tartó számát tekintve már pusztán statisztikai alapon szükségszerű. A megalapozatlan feltevésekre meg utólag jóformán senki nem emlékszik.

Mondhatnánk, hogy idén nincs szükségünk őrült szezonra, mert maga a szezon is elég őrült, de az az igazság, hogy a pilótapiacon éppolyan képlékenyek a viszonyok, mint a pályán. A félidőt jelentő Német Nagydíj után a tizenkettő közül mindössze egy olyan csapat van - éppen a címvédő, ismét tabellavezető Red Bull - ahol már mindkét versenyző helye biztos 2013-ra. Elvileg az összes többinél változhat a felállás, s ez nem utolsósorban a pályán zajló küzdelemre is élénkítően hat, hiszen a fél mezőny bizonyítási kényszer alatt nyomja a gázt. A Mercedesnél Michael Schumacher latolgatja a jövőjét, a McLarennel Lewis Hamilton alkudozik, a Lotusnál Romain Grosjean nem lehet biztos a folytatásban, a Ferrarinál Felipe Massa vesszőfutása közismert, a Saubernél Kamui Kobajasi sorsa kétséges, Sergio Pérezre pedig a Ferrari vetett szemet, a Williamsnél Bruno Senna alatt inog a pilótaülés, a Force Indiától Paul di Resta vágyik máshová, a Caterhamnél Heikki Kovalainen hócipője kezd tele lenni a 19. hellyel, míg a két legkisebb csapat - a Marussia és a HRT - választását úgyis évről évre az aktuális jelentkezők pénztárcájának vastagsága határozza meg. És lehetnek mások is, akiknek a helye kevésbé stabil, mint amilyennek tűnik. A pakli jövőre akár teljesen összekeveredhet. Vajon össze fog?

A pilótapiac kulcsát, ahogy az ma már közismert, Schumacher tartja a kezében. Ha ő netán a visszavonulás mellett dönt, a Mercedesnél felszabadul egy olyan hely, amely a McLarenéhez és a Ferrariéhoz viszonyítva talán kevésbé csábító, de a második vonalban kétségkívül a legvonzóbb. Épp ezért azonnal átigazolási hullámot indíthat el, s aligha kell magyarázni, hogy aki a Mercedeshez szerződik, annak a helyét szintén be kell majd tölteni valakivel, és így tovább: a lánc bármeddig folytatható.

Schumacher legvalószínűbb utódja, ez szintén nem titok, Paul di Resta, akit a Mercedes már az F3 Euroseries-ben felkarolt, aztán egy szokatlan kitérővel, a DTM-en keresztül juttatott a Forma-1-be. Maga di Resta időről időre előszeretettel emlékezteti rá a feledékenyebbeket, hogy hat évvel ezelőtt nem mást győzött le az F3 Euro bajnoki címéért folytatott küzdelemben, mint Sebastian Vettelt, aki ráadásul csapattársa volt az ASM-nél. Ezzel a gyengébbek kedvéért azt akarja üzenni nem túl körmönfont módon, hogy akkor bizonyára most is képes lehet rá. Ha túllépünk azon a jelentéktelen apróságon, hogy Vettel abban az ominózus szezonban újoncként lett második, míg maga di Resta elsőre csak a tizedik helyet tudta megszerezni egy évvel korábban, a korát meghazudtolóan komoly habitusú skót tehetségét nem kérdőjelezhetjük meg. A rutinosabb Adrian Sutilnak tavaly igencsak össze kellett kapnia magát, hogy tartsa vele a lépést az időmérőkön, és di Resta idén is jól állja a sarat a pályafutását egyébként anno szintén csodagyerekként kezdő Nico Hülkenberggel szemben. A küzdelmük azonban viszonylag kiegyensúlyozott: a szezon első felében mindketten ötször végeztek pontszerző helyen, jóllehet, a rajthelyek tekintetében 6:4-re di Resta vezet. Aki az F1-ben egyelőre nem mutatott olyan szupersztári kvalitásokat, mint Vettel vagy Hamilton, de ahhoz kétségkívül elég sokat tett le az asztalra, hogy alkalmasint megérdemeljen egy lehetőséget valamelyik nagyobb csapatnál.

Ez elvben lehetne akár a McLaren is, ha Hamilton úgy dönt, kirepül a fészekből. Csakhogy ez mind őt, mind a csapatot kellemetlen helyzetbe hozná. Korántsem véletlen, hogy Hamiltont az utóbbi hetekben, kizárásos alapon a Ferrarival és a Lotusszal hozták hírbe, hiszen egyedül ezek jelenthetnének számára vállalható menedéket, de valójában egyik alternatíva rizikósabb, mint a másik. A Lotus nem gyári istálló (igaz, hogy jövőre az eddigi értelemben már a McLaren sem lesz az: a következő évtől éppúgy fizetnie kell a Mercedes motorokért, akár a Force Indiának), a jövője az ingatag tulajdonosi háttér miatt nem bombabiztos, ráadásul ahhoz valószínűleg elég pénze sincs, hogy Kimi Räikkönen mellett megfizessen egy újabb világsztárt, bármennyire is csillagászati PR-értéke lenne egy ilyen párosításnak. A Ferrarinak pénze csak lenne Hamiltonra, viszont aligha áll érdekében kibillentenie a Maranellóban kényelmes otthonra találó Fernando Alonsót az egyensúlyából egy olyan csapattárs szerződtetésével, akinek már a látványa sem ébreszthet benne túlzottan szívderítő emlékeket. A Scuderia politikája ráadásul régóta nem az egyenlő elbánásra épül, és Hamiltont nehéz elképzelni, amint kényszeredett mosollyal ugyan, de kispolgári buzgalommal teljesíti a kötelességét Alonso segédjeként. Ahogy a McLarennél 2007-ben újonc létére ő volt apuci kedvence, úgy a Ferrarinál felcserélődnének a szerepek, és világbajnokként is csak mostohafiú lehetne Alonso mellett.

Arról nem beszélve, hogy ehhez Alonsónak is lenne egy-két szava, mert ő egyesek szerint már nagyobb befolyásra tett szert a Ferrarinál, mint annak idején, a Jean Todt-korszakban Schumacher. Ha így is van, ezt az eredmények fényében nem sajnálhatjuk tőle, az viszont biztos, hiszen nemrég maga Alonso is elismerte, hogy beleszólhat, ki legyen a csapattársa. S bár saját bevallása szerint "nincs problémája" Hamiltonnal, nem valószínű, hogy békésen áldását adná a szerződtetésére. A Ferrarinak, ahogy mindig, most is egy csendes háttérmunkás kell. Akinek ráadásul, ha aláír hozzájuk, nem árt tudnia, hogy a közeljövőben sem számíthat majd előléptetésre, mert Alonso tavaly 2016 végéig hosszabbított a csapattal, és a státusza egyelőre megingathatatlan. Ha az illető ezt nem hajlandó már előre elfogadni, éppolyan keserű, felesleges harcokkal teli élete lesz, mint korábban Rubens Barrichellónak volt Schumacher oldalán.

De a McLarent is igencsak megviselné a szakítás Hamiltonnal. Kit találjanak a helyére? Egy új zászlóvivőre lenne szükségük, hiszen Jenson Button bármilyen ügyes, a Brawn GP-nél újra megtalált formájában sem egy ikonikus istálló vezetésére hivatott klasszis. Ráadásul, még ha ez durván is hangzik, kiöregedőben van. Vettelt legalább 2013-ig, de inkább 2014-ig a Red Bullhoz köti a szerződése, ő tehát jövőre még nem elérhető, és több kockázatmentes jelölt nincs. A Caterhamnél kapott önbizalom-frissítés után nem titkoltan ismét az élmezőnybe kívánkozó Kovalainen visszatérhetne hozzájuk, de kimondva, kimondatlanul mindkét fél tisztában lenne vele, hogy ez csupán átmeneti megoldás. Di Resta? Talán. Massa? Ugyan! A McLaren Hamilton távozása esetén átmenetileg mindenképpen kényszerpályára kerülne, ami egy élcsapat számára nagyon veszélyes. Ciki volna például, ha jövőre győztes autót építenének, csak épp nem lenne, aki valóra is váltja a benne rejlő lehetőségeket.

Hogy min vitatkoznak? Természetesen a pénzen. Hamilton tett ugyan egy megjegyzést arról, hogy a McLaren által hagyományosan kisajátított győzelmi trófeákat szívesen a saját vitrinjébe tenné, ez azonban alighanem inkább az alkudozást kísérő nyílt üzenet volt, semmint határozott követelés: ha kevesebbet akartok fizetni, tegyetek nekem látványos engedményeket! A házon belül fölnevelt Hamilton távozása - ami egyébként előbb-utóbb valószínűleg elkerülhetetlen lesz - nem mellesleg komoly presztízsveszteség is volna a McLarennek, és a kérdés elég fajsúlyos ahhoz, hogy még a csapat mindennapos ügyeibe mostanában már ritkán beavatkozó Ron Dennist is mozgósította. A Kanadai Nagydíjon tett látogatása során Dennis vette a fáradságot, és nyilvánosan elmagyarázta, hogy a gazdasági helyzet ma sokkal kedvezőtlenebb, mint amilyen Hamilton jelenlegi szerződésének megkötésekor volt. Ebből a szelíd, atyai rábeszélésből neki is meg kellett értenie, hogy az aktuálishoz mérhető gázsira a továbbiakban nemcsak a McLarennél, hanem máshol sem számíthat. Keresgélnie sem érdemes.

Hamilton esetleges átigazolása azonban nem pusztán pénzkérdés. Ha dobbantana tőlük, az lélektani értelemben tényleg azzal érne föl, mintha a saját lábára állna, és elkezdené az önálló életét. A környezetváltozás időnként mindenkinek a teljesítményére serkentően hathat, ám mivel úgyszólván most először engedné el a szülei kezét, Hamilton nem lehetne biztos benne, hogy jól reagál-e, ha új, óhatatlanul kevésbé elnéző közegbe kerül, ahol már nem a saját gyerekükként szeretik. Miután Mark Webber hirtelen hosszabbított a Red Bull-lal, Hamilton némileg átlátszó módon azonnal elkezdett célozgatni rá, hogy voltaképpen mégiscsak a McLaren az otthona, és nehéz elképzelnie nélkülük az életét, ez azonban simán lehetett a gondolatban már hűtlen szerelmes megszokotthoz való ijedt ragaszkodása is.

Igaz, hogy Webber végül a Red Bullnál maradt, de ennek kapcsán, mintegy mellékesen elejtett egy fontos információmorzsát. Amiben nem az volt az igazi hír, hogy ő tárgyalt a Ferrarival, hanem sokkal inkább az, hogy a Ferrari tárgyalt vele. Ez jelentette ugyanis az első közvetlen megerősítését annak, hogy Massa helyére tényleg utódot keresnek; a brazil vergődését látva korábban inkább csak a sajtó igyekezett mindenáron összeboronálni valakit a Ferrarival, valós információk helyett főként abból a szubjektív meggyőződésből kiindulva, hogy le kell cserélniük Massát. Webber megjegyzése alighanem az ő figyelmét sem kerülte el, így kifelé bármilyen jó képet igyekszik vágni hozzá, már végképp el kellett veszítenie azt az illúziót, hogy biztonságban van.

A Ferrari csapatfőnöke, Stefano Domenicali mindazonáltal továbbra is azt szajkózza, hogy száz százalékig Massa mögött állnak, és az egész csapat egy nagy család. "Silverstone-ban Felipe közel volt Fernandóhoz, ezért kell hinnünk benne, hogy képes megfelelő munkát végezni" - mondta Domenicali Hockenheimben, ahonnan Massa idén hatodszor ismét pont nélkül távozott. "És ezért hajtogatjuk, hogy nincs rajta nyomás. Szeretnénk, ha felismerné, hogy hozzánk tartozik, és bármilyen körülmények között megvédjük. Biztosan meg fogja hálálni mindazt, amit a csapattól kap."

Ennek az atyai dorgálásnak az utolsó mondatba elrejtve van egy kis fenyegető színezete is, s bár tény, hogy Massa teljesítménye Monaco óta egy árnyalatnyival meggyőzőbbé vált - az utóbbi öt időmérőből háromszor bekerült a legjobb hét közé -, Alonsóhoz képest továbbra is észrevehetetlenül haloványnak tűnik. Hogy ki foglalhatná el a helyét? Pérezről ugyan a Ferrari elnöke, Luca di Montezemolo nemrég kijelentette, hogy túl tapasztalatlan, de ezt nem érdemes véresen komolyan venni. Egy fiatal versenyző eleve könnyebben elfogadja, ha egy Alonso kaliberű klasszis mellett kell végigszolgálnia az inaséveit, mint egy befutott sztár, és a Ferrarinak alapvetően mégiscsak az a legfontosabb, hogy a másodhegedűs fel tudja csipegetni a csapattársa által elhullajtott pontokat. Massa erre már nem képes, úgyhogy, bármilyen szomorú, szinte bárkire kockázat nélkül lecserélhető. Vagy éppen elcserélhető, mert a "családban marad" alapon a Ferrari akár eljátszhatja azt is, hogy átpasszolja őt a Sauberhez, Pérezért cserébe. Mindenesetre inkább elszomorító, semmint megmosolyogtató volt hallani, hogy Massa úgy érzi, Alonsónak szüksége lesz a segítségére a vb-cím megszerzéséhez. Mivel a pályán ritkán jut közel Alonso világbajnoki ellenfeleihez, nehéz elképzelni, hogy pontokat rabolhasson tőlük.

Pérezhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy Kobajasinak a hírek szerint rosszul áll a szénája a Saubernél. Holott nem sok rosszat tett; a Szepangban még a győzelemmel is kacérkodó csapattársával ellentétben valóban nem jutott fel a dobogóra, de ugyanannyiszor szerzett pontot, mint ő, és az időmérőkön 6:4-es nyerésre áll. Többek között legutóbb, Hockenheimben is kitűnően vezetett, és a Sauber számára elérhető körből nem könnyű olyan versenyzőt mondani, aki biztosan jobban teljesítene nála. Hacsak nem importálnak valakit ismét a GP2-ből, dupla vagy semmi alapon.

Senna ülése még Kobajasiénál is nagyobb veszélyben van, de a helyzetük sok tekintetben hasonló. A Williams versenyzői közül ő gyűjtögeti szorgalmasan a pontokat - ez ötször sikerült neki, míg Pastor Maldonadónak csupán kétszer -, a barcelonai, utólag napról napra valószerűtlenebbnek tűnő győzelem révén mégis a csapattársára irányul a nagyobb figyelem. Ha összekapná magát az időmérőkön, Sennának több esélye lenne megtartani az állását, ám egyre több jel utal arra, hogy jövőre a nagydíjak pénteki edzésnapján rendszeresen szereplő Valtteri Bottast fogják beültetni a helyére. "Tavalyhoz képest megváltozott az időmérőn és a versenyen nyújtott teljesítményem viszonya" - ismerte el Senna. "Az előző évben az versenyeken szenvedtem, idén viszont az időmérőkön szenvedek." Maldonado a PDVSA jóvoltából olyan sok pénzt visz a csapathoz, hogy kis túlzással bármit megtehet, nem fogják kirúgni.

Grosjean viszont nem titkolja, hogy egyelőre csak reménykedhet a folytatásban. Erre minden oka meg is van, jóllehet, gyakran keveredett különféle ütközésekbe, ezért a futamok felében nem tudott pontot szerezni - például Hockenheimben sem, ahol az első körben történt incidenst követően inkább kímélő üzemmódba kapcsolták a motorját, mert úgyis megsérült az autója. A paddockban eddig mégis őt tartják 2012 egyik nagy pozitív meglepetésének, amit leginkább annak köszönhet, hogy a nyers tempót tekintve semmivel nem gyengébb Kimi Räikkönennél. "Remélem, hogy maradhatok az F1-ben, legutóbb is kemény volt kiesni" - utalt 2009-re. "Perfekcionista vagyok, ezért nem állítom, hogy eleget tettem. Folyamatosan igyekszem fejlődni, állandóan tanulok." Nagy kár lenne érte, ha a Lotus valamiért megválna Grosjeantól, mert belőle még bármi lehet.

Ám idén alighanem ismét a Toro Rosso versenyzőinek a legnehezebb a sorsa. A csapat egyedi modell szerint működik, bevallottan a Red Bull által felkarolt fiatal tehetségek keltetőjeként: ha valaki egy, maximum két szezon alatt nem alkot maradandót, pápá, fel is út, le is út. Ez azért nem kis teher, különösen egy újoncnak. Ráadásul a Red Bull rendszeréből kidobva nehéz bárhol máshol kilincselni: 2008 óta Sebastian Vettel volt az egyetlen, aki a Toro Rossónál bemutatkozva tartósan megvetette a lábát az F1-ben. Ez nem túl jó ómen Daniel Ricciardo és különösen Jean-Eric Vergne számára, aki a jövőjét féltve szemlátomást egyre görcsösebben vezet. Az igazság az, hogy a tavalyi, Jaime Alguersuari-Sébastien Buemi pároshoz képest, legalábbis az eredmények alapján, nem történt semmilyen előrelépés. A versenyzők így sorban hullanak és hullanak, míg a Toro Rosso szenvtelenül folytatja az új Vettel keresését.

A kört bezárva ezzel vissza is kanyarodhatunk Schumacherhez, a helyzet kulcsához. Vajon végleg nyugdíjba megy, és elindítja a lavinát? Természetesen elképzelhető, de nem valószínű. A visszatérése óta egyértelműen most nyújtja a legmeggyőzőbb teljesítményt, végre feljutott a dobogóra, az időmérőkön egyre gyorsabb - a tízből hatszor az első két rajtsorba került -, a pályán semmivel nem kevésbé harcos, mint régen, és kívülről nézve 43 évesen is nagyszerűen szórakozik. Nincs oka szögre akasztani a sisakját, a Mercedes pedig egyértelművé tette, hogy rábízzák a döntést. Még mindig nehéz őt elképzelni egy fotelben üldögélve, a kezében távirányítóval, a lábán mamusszal. Fizikailag és mentálisan is elképesztő formában van, ráadásul nem csak a korához képest.

Schumacher alighanem marad a helyén, és bármilyen kiábrándító, a sok bizonytalanság dacára nem fog úgy istenigazából megkeveredni a pakli. Az a legvalószínűbb, hogy Hamilton is a McLarennél, Grosjean pedig a Lotusnál folytatja, sőt még arra sem érdemes túl nagy tétben fogadni, hogy Massának pakolnia kell a Ferrarinál, noha egy szűkebb körben az ő menesztése is kisebb átigazolási hullámot indíthatna el - akárcsak az, ha Sennának vagy Kobajasinak adják ki az útját. Ami működik, azon a Forma-1-ben sem érdemes változtatni, de az örök kérdés, hogy nem működhetne-e még jobban, nyilván sok csapatot és versenyzőt nem hagy nyugodni. A lavinát Schumacher vagy Hamilton indíthatja el, amíg azonban ők nem lépnek, a többieknek kivárásra érdemes játszaniuk.

* * *

Fernando Alonso teljesítményéről a Német Nagydíj hétvégéjén ismét csak a szuperlatívuszokat halmozva lehetett beszélni, mert minden egyes pillanatban kihozta a maximumot a lehetőségeiből, úgy az időmérő döntőjében, tökéletesen sakkozva az esőgumikkal, mint a versenyen, végig pontosan ráérezve, hogy mennyire kell nyomnia a gázt. Ő maga is azt állítja, hogy mostanában élete egyik legjobb formáját nyújtja, és ezzel nehéz vitatkozni. Nem is kell.

Ám hockenheimi - idei harmadik, összesen harmincadik - győzelme abban az értelemben esetleges volt, hogy jórészt a rajtnál elfoglalt kedvező pozíciójából következett: ha az első kör végén történetesen nem Alonso, hanem Jenson Button vagy Sebastian Vettel állt volna az élen, ők feltehetően ugyanúgy meg tudták volna tartani a vezetést a célig.

Tisztában vannak ezzel a Ferrarinál is. A kérdésre, hogy mi játszotta a főszerepet Alonso sikerében, a csapatfőnök Stefano Domenicali habozás nélkül rávágta: a pozíciók. "Fernando, Jenson és Seb teljesen kiegyenlített küzdelmet folytattak" - mondta. "A verseny egyes szakaszaiban mindig más volt a gyorsabb. Rendkívül közel voltak egymáshoz. Kritikus fontosságú volt, hogy ki hányadik helyen állt, Fernando ezt használta ki. Nem követett el hibákat, végig jól vezetett, és mindig azt tette, amit kellett."

Ez nem volt gyerekjáték. A kerékcserék első fordulójához közeledve, a 13. körtől rálépett ugyan a gázra, és 2 másodpercre növelte az előnyét Vettellel szemben, hogy a Red Bull ne vághasson elé, a második etapban, a közepes keverékű gumikon viszont egyértelműen lassabb volt nála. Vettel 2 körrel később járt a bokszban, a hátránya ezért átmenetileg 3,4 másodpercre nőtt, ám ezt hamar ledolgozta, és a 28. körben már ismét DRS-távolságból üldözte a Ferrarit.

Habár előznie egyelőre nem sikerült, ez nem volt tragédia, hiszen a taktikája - a későbbi kerékcsere - éppen arra épült, hogy az etap (vagy a verseny) végén jobb állapotban legyenek a gumijai, és ezt kihasználva több esélye nyíljon a támadásra. Ám a 35. körben egy bizarr epizód keresztülhúzta a számításait: a már lekörözött Lewis Hamilton, az övénél 11 körrel frissebb gumikon, utolérte és megelőzte Vettelt, ledolgozva a körhátrányát.

Vettel (kék) és Button (piros) másodpercben mért lemaradása Alonsótól a Német Nagydíj során (nagyítható). A 35. körben jól látszik, hogy Vettel hátránya megduplázódott, amikor Hamilton visszavette tőle a körét. Valójában ez volt a verseny kulcsmomentuma.

Ez meglehetősen szokatlan szituáció, a körülmények ritka összejátszására volt szükség hozzá. Hamilton a 3. kör elején defektet kapott az első kanyarnál a rajtbalesetben szétszóródott törmelékre futva (amely egyébként 9 körrel később Maldonado versenyét is tönkretette, ezért jogos volt a kérdés, hogy miért nem küldték be a Safety Cart), sőt az autója is megsérült, így került körhátrányba. A frissebb gumikon azonban éppolyan gyors volt, mint az éllovasok, s mivel a kerékcseréje után véletlenül pont előttük hajtott ki a bokszutcából, csak átmenetileg tudták lekörözni. Vettelt így előzhette vissza.

"Ez teljesen szabályos volt" - szögezte le Sam Michael, a McLaren sportigazgatója. "Miután kihajtott a bokszból, nagyon gyorsan ment. Közöltük vele, hogy Jenson miatt lengetnek neki kék zászlókat. Ilyenkor a versenyzőnek két választása van. Vagy elengedi a mögötte haladót, vagy lényegesen felgyorsul. Ezért szóltunk neki, hogy gyorsuljon fel, és előzze meg Vettelt, amit meg is tett. Utána egyáltalán nem tartotta fel, hiszen Vettel nem is tudta tartani vele a lépést. Úgyhogy ennek semmilyen hatása nem volt Vettel versenyére, és nem ütközött a szabályokba sem."

Ez tetszetős érvelés, de egy kicsit azért csúsztatás is. Annyiban sántít, hogy Hamilton akciója egyértelműen befolyásolta Vettel eredményét, mégpedig jelentősen. A minimális követési távolság ugyanis - amely körökön át tartható a gumik szétgyilkolása és a motor túlmelegedése nélkül - durván egy másodperc. Vettel előzőleg épp ennyivel haladt Alonso mögött, ám amikor Hamilton beférkőzött közéjük, a lemaradása hozzá képest értelemszerűen megduplázódott: a McLaren egy másodperccel volt a Ferraritól, a Red Bull pedig egy másodpercre volt a McLarentől. Így Vettel hirtelen 1 helyett 2-2,1 másodperccel Alonso mögött találta magát, ráadásul úgy, hogy kettejük között volt egy lekörözött, aki miatt nem próbálkozhatott előzéssel sem. És az Alonso-Vettel-Button vonatban egy másodperccel hátracsúszott Button felé is.

Ennek a körülménynek volt a legnagyobb jelentősége. A kerékcserék második fordulóját Button indította el a 40. körben, és a kis különbségek miatt a lépésére az ellenfeleinek is azonnal reagálniuk kellett: egy körrel később Alonso és Vettel egyszerre álltak ki a bokszba. Alonso simán az élen maradt, Vettel viszont pont Button mellett hajtott ki a pályára, de a hideg gumikon végül fel kellett adnia a helyét. Igaz, hogy a McLaren rekordidő (2,31 másodperc) alatt cserélt kereket, így Button pontosan egy másodperccel kevesebbet töltött a bokszutcában, de ha Hamilton nem veszi vissza tőle a körhátrányát, Vettel egy másodperccel előrébb járt volna a bokszkijáratnál - tehát simán Button előtt marad. S ha így történik, nemcsak Alonsót lehet esélye támadni az utolsó etapban, hanem később nincs szüksége arra a pályaelhagyással végrehajtott előzésre sem, amely miatt megbüntették, 20 másodpercet hozzáadva az idejéhez.

Vagyis összességében egyértelmű, hogy Hamilton közbenjárása nélkül Vettel könnyedén második lett volna. Végül azonban csak ötödikként rangsorolták, azaz 8 pontot biztosan elbukott - és talán a győzelmet is. A visszapillantó-tükörben Hamiltont meglátva Alonso rögtön rájött, hogy egykori csapattársa, akivel pedig nem a legjobb cimborák, ezúttal sokat segíthet neki. "Nekem kapóra jött, hogy Hamilton bekerült közém és Sebastian közé, hiszen éppen a kerékcserék előtt álltunk" - mondta. "Mivel Hamilton mögöttem volt egy másodperccel, Sebastian pedig Hamilton mögött volt egy-másfél másodperccel, összesen 2,5 másodpercre nőtt köztünk a távolság, ami hasznosnak tűnt. Ezért próbáltam magam mögött tartani Lewist." Neki sikerült is, de ő már fel volt készülve rá, míg Vettel valószínűleg nem gondolta, hogy valaki, akit nemrég köröztek le, vissza fogja támadni.

Sam Michaelnek az az állítása sem megalapozott, hogy Vettel a visszakörözés után nem tudta tartani a lépést Hamiltonnal. Ellenkezőleg: Alonso ugyan maga mögött tartotta a McLarent, de egy tizedmásodperccel sem sikerült leráznia Vettelt, akinek a lemaradása a kerékcseréjüket megelőző három körben így alakult: 2,168 mp, 2,188 mp, 2,118 mp. Világos, hogy Vettel tempóját Alonsóé és Hamiltoné határozta meg. A történet egyértelműbb már nem is lehetne.

Mondhatjuk akár azt is, hogy Hamilton nem pozícióharc közben igenis akadályozta Vettelt, aki miatta nem tudta tovább támadni Alonsót. A McLaren hat körön át 1-1,5 másodperccel a Red Bull előtt haladt úgy, hogy technikailag "lekörözés előtt" állt. Ilyen távolságból általában már rég lengetni szokták a kék zászlót.

De ha ezzel nem is értünk egyet, az érdekes kérdés nem is annyira Hamilton manőverének szabályossága, mint inkább a sportszerűsége. Ezen az alapon felelősségre vonni persze senkit nem lehet, ugyanakkor az előző években mindenki fel volt háborodva, ha a lekörözöttek a Safety Car-fázist követő újraindításnál bekeveredtek az éllovasok közé, akadályozva a pozícióharcot. Idén még a szabályokat is átírták, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő, most - még ha kicsit más szituációban is - tulajdonképpen mégis ez történt. Érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy a jövőben nem lehet-e tenni ellene valamit, mert az incidens Hockenheimben egy izgalmasabb végjátéktól fosztott meg minket.

Ami persze Button bravúros teljesítményét nem csorbítja. Ő a 6. helyről rajtolva már a 11. körben 3. volt, de az első etap végéig tovább nőtt a lemaradása Alonsóhoz képest, és közvetlenül a kerékcsere előtt 7,8 másodpercre rúgott. Vettelhez hasonlóan ő is a második etapban, a közepes keverékű gumikon kezdte utolérni a Ferrarit, aztán az elévágás révén 2, majd 1 másodpercre közelítette meg. Csakhogy a McLaren a Red Bullhoz és a Ferrarihoz képest a hajrában hamar elkoptatta a gumikat, és Button az 58. körtől lassulni kezdett. Ha Vettel kicsit türelmesebb az előzéssel, Button a Hamilton-féle közjáték ellenére is csak a 3. helyen ért volna célba, az utóbbi hónapok szenvedései után azonban ez sem lett volna megvetendő eredmény tőle.

A Német Nagydíj tanulsága ismét az volt, hogy a Red Bull és talán már a McLaren is gyorsabb, de a Ferrari ravaszabb. A különbség ugyanakkor olyan csekély, és annyira erősen függ a körülményektől, hogy a Hungaroringen, ahol várhatóan sokkal melegebb lesz, ismét fordulhat a kocka.